Szinte hihetetlen, de lassan negyedszázada annak, hogy a férjeddel – aki akkor ugyan még nem volt a férjed –, Bodó Józsival együtt Tokaj-Hegyaljára költöztetek, és annak is épp az idén húsz éve, hogy lepalackoztátok az első évjáratotokat. Mindketten felvidékiek vagytok. Miért döntöttetek úgy, hogy Magyarországon telepedtek le?

Az az igazság, hogy nem döntöttünk így soha. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy a közös életünket Tokaj-Hegyalján kezdtük el, de valahányszor hazamegyünk Bősre, mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy jól tettem-e, hogy ezt az utat választottam. Ne felejtsd el, hogy mi Szlovákiában, kisebbségi létben váltunk felnőtté, és egy ilyen közegnek nagyon erős az összetartó ereje! Az ott élő emberek még ma is számontartanak bennünket, nekik még mindig fontosak vagyunk, és ez nagyon jó érzés. Viszont azt is tudom, hogy Tokaj-Hegyalján van az életünknek az a része, amit mi magunk építettünk fel, és ami a nap minden percében sikerélményhez juttat. Szóval én otthonról megyek haza, és bár furcsa ilyen kettősségben élni, ugyanakkor nagyon sok örömöt is ad ez a kétfelé tartozás.

A semmiből indultatok, és ma a borvidék egyik legmagasabban jegyzett pincészete a tiétek. Három fiút neveltek, mindegyikük Magyarországon született, a legnagyobb, Bendegúz már egyetemista. Értem, hogy sikerélményről beszélsz…

Tudod, bennem megvan az a szerencsés vonás, hogy amikor egy szoba-konyhás házban éltünk Bodrogkisfaludon, és összesen 8 méter hosszú volt a pincénk, ahol mindennek el kellett férnie, akkor se éreztem, hogy kevesebbem van, mint most, amikor 180 négyzetméteren borászkodom, és egy gombnyomással le tudom hűteni az összes mustomat. Nekünk mindig mindenünk megvolt, ami éppen akkor kellett, csak pénzünk nem volt soha, de az most sincs, mert ami jött, az mindig belement a fejlesztésbe.

Amióta ismerlek benneteket – utánaszámoltam, 18 éve –, folyamatosan dolgoztok valami újabb terven. Hogy lehet, hogy még nem fáradtatok bele?

Ezen már én is gondolkodtam, de azt hiszem, tudom a választ. Nekünk nem az volt a feladatunk, hogy öt év alatt felépítsünk a semmiből egy startupcéget, amit majd egy nagy cápa benyel és rengeteget fizet érte. Mi átgondoltan építkeztünk, lépésről lépésre, és a borászatunk is organikusan nőtt velünk együtt. Ha felépítettünk egy teret, utána arra is mindig hagytunk időt, hogy belakjuk és a magunkénak érezzük. És így volt ez a környékkel is. Már nem szívesen járok el Tokajból messzire kirándulni, mert itt is fantasztikus helyek vesznek körül, és jól érzem magam a saját környezetemben. Nem tudom, ki hogyan fogalmazza meg a sikert, de azt hiszem, hogy nálam az is a definíció fontos része, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a környezetünkkel, és képesek legyünk örülni az eredményeinknek.

Amikor Tokaj-Hegyaljára költöztél, nem ismertél itt senkit. Milyen nehézségekkel kellett szembenézned, milyen segítséget kaptál?

Néha úgy érzem, hogy még mindig a kezdeti lelkesedésben élek. Rengeteg segítséget kaptam, és nagyon sok önzetlen barátra tettem szert, akik befogadtak és támogattak. Borászkodni szőlő nélkül elég nehéz, és nekünk persze nem volt semmi pénzünk területvásárlásra, de ez a helyzet is arra tanítja az embert, hogy megtalálja a legjobb megoldásokat. Nem az akkori híres dűlőkben vettünk parcellákat méregdrágán, hanem olyan termőhelyeket kerestünk, ahol szép a szőlő, de megfizethető. Így jutottunk el Erdőbénye és Olaszliszka határába, ami visszanézve nagyon jó döntésnek bizonyult, mert olyan változatosak a területeink, hogy a furminton keresztül 3-4 talajtípust meg tudunk mutatni.

De ha semmi pénzetek nem volt, akkor hogyan sikerült egyáltalán bármilyen területet venni?

Úgy, hogy lett egy társunk, aki megvásárolta az általunk kiválasztott területeket, mi pedig visszabéreljük tőle. Nem volt könnyű megtalálni azt a megoldást, amiben egyik fél sem sérül, de szerencsére megvan az az optimális helyzet, hogy a befektető sem bosszankodik, ha húsz év múlva sem tud kivenni egy fillért sem, mert látja az értékalapú gazdálkodást, mi nyugodtan dolgozhatunk, és mára eljutottunk odáig, hogy van már két és fél hektár saját szőlőnk is.

Fotó: Borsmenta

Sokat beszélünk arról, hogy a vidéknek már nincs megtartó ereje. Ti vagytok az ellenpélda, hiszen nemcsak hogy itt ragadtatok, de fantasztikus közösséget építettetek, programot és célokat adtatok a helyi tizenéveseknek azt remélve, hogy ahogyan ti, ők is megtalálják majd a számításaikat Hegyalján. Ebbe előttetek mindenkinek beletört a bicskája, nektek mégis sikerült. Hogyan?

Mi Józsival mindketten úgy vagyunk összerakva, hogy csak közösségben tudunk gondolkodni. Erre tanított meg a felvidéki kisebbségi lét. Bármi öröm vagy bánat ér, azt sokkal könnyebb megélni közösségben. Nagyon furcsa volt, hogy Hegyalján ezzel egyáltalán nem találkoztam, de rájöttem, hogy a magyarázat a közelmúlt történelmében keresendő: amikor megszűnt a magánszektor, a szövetkezeti földeken dolgozó emberek pontosan tudták, hogy ebből nem lesz megélhetése a gyerekeiknek, ezért arra sarkallták őket, hogy Miskolcon, Budapesten, Ausztriában próbáljanak szerencsét, a borvidékről pedig eltűnt egy egész generáció. Senki nem hitt abban, hogy itt boldogulni lehet és érdemes, ezért kellett a közösség összekovácsolását a nulláról kezdenünk. Nekem ösztönös igényem volt, hogy tartozzunk valahová, és a nálunk sokkal fiatalabbakban találtuk meg ugyanazt az igényt. Bodrogkisfaludon, ahol akkor éltünk, volt 15-18 gyerek, akikkel együtt tudtunk gondolkodni, akik nem a felnőttet és nem a borászt látták bennem, hanem olyasvalakit, aki képes őket csapattá kovácsolni. Márkus Mónikával kezdtük el a munkát, és a srácok értékelték, hogy partnernek tekintjük őket. Évekig dolgoztunk együtt, volt néhány nagyon sikeres akciónk, de aztán mi átköltöztünk Bodrogkeresztúrba, ők meg felnőttek, és most már nélkülünk viszik tovább a Mozdulj Kisfalud Egyesületet. Erre a csapatra éppen annyira büszke vagyok, mint a borászati sikereimre.

Van valami, amitől el tudod veszíteni a lelkesedésedet?

Nem igazán. Megvan az a jó tulajdonságom, hogy az apróságoknak is tudok örülni. Emiatt persze sokan – főleg a borászok – azt gondolják, hogy naiv vagyok. Hogy nem veszem észre a gondokat. Most szólok, hogy de igen, észreveszem, csak nem vagyok hajlandó elmerülni bennük. Sok minden van, ami engem is bánt, csak nem akarom átadni magam a kétségbeesésnek. De egyet azért mondok. Húsz éve borászkodunk, azóta ígérik, hogy csökkenteni fogják a borászok adminisztrációs terheit, ehelyett egyre csak növelik, és emiatt rengeteg kreatív energiát és időt veszítünk. Ebbe bele lehet időnként keseredni.

Mindig azt mondod, hogy nektek nem vásárlóitok, hanem mecénásaitok vannak. Mi a titok?

Egyszerű: olyan bort kell készíteni, amilyen emberek közé tartozni szeretnél. Én nem lennék képes egyliteres, PET-palackos bort letenni az asztalra egy kóstolón, mert mást gondolok magamról, a borvidékről és a vendégeimről is. Dűlőszelektált furmintot és aszút bontok, azzal tisztelem meg azokat, akik a borainkra kíváncsiak, és ez a gesztus nagyon jól szelektálja a körülöttem lévő embereket. Nem hiszem, hogy a kóstolóim után bárki el tudná mondani, hogy melyik bornak mennyi a cukra, vagy hogy mikor szüreteltük hozzá a szőlőt, mert nem arról szólnak ezek az alkalmak, hanem az életről. Nálunk majdnem minden hónapban van olyan rendezvény, amelyen egy kortárs művész – előadó, festő, szobrász, zenész, író – jelenik meg, és az ő művészetével kapcsoljuk össze a kóstolót, mert a mi életünkben a bor a „kultúrszelet”. Rájöttem, hogy én „kortárs borász” szeretnék lenni. Ahogyan a kortárs művészek a műveik által, úgy szeretnék én is a boraimmal hatni a környezetemre, befolyásolni az emberek ízlését. Aki a bort csak funkcionális szesznek tekinti, és azért issza, hogy minél gyorsabban megártson, az hosszú távon biztosan nem lesz a barátom, mert nincs kapcsolódási pontunk.

Ha lehetne egy szülinapi kívánságod, mit kérnél?

Egészséget mindkettőnknek, Józsinak és magamnak is. Mert ha mi egészségesek vagyunk, akkor a borászat is hasít, és minden jó lesz.

Fotók és bortókép: Bott Pince és Dancsecs Ferenc