Van okunk az optimizmusra

Az egyik legnagyobb múltú, legismertebb szekszárdi pincészet, a Heimann Családi Birtok több jelentős évfordulót is ünnepel az idén. Beszélgetésünkben a várható programokról, a generációváltásról és a csökkenő borfogyasztás miatt jelentkező nehéz piaci helyzetről is szót ejtettünk…

Mostanában attól hangos az internet, hogy a Heimann Családi Birtok több kerek évfordulót is ünnepel az idén. Melyek ezek?

Id. Heimann Zoltán: A feleségemmel, Ágival 1990-ben döntöttünk úgy, hogy beszállunk a szüleim kis szekszárdi pincéjébe, és segítünk azt fejleszteni. Ebből nőtt ki minden, és ennek az idén éppen 35 éve. Az első sikereink után a Bortársaság is felfigyelt a tevékenységünkre, és az együttműködésünk 30 évvel ezelőtt indult, a kapcsolatunk azóta is töretlen. És most öt esztendeje annak, hogy a két fiunkkal megalapítottuk a Heimann és Fiai családi vállalkozást, amelynek égisze alatt a Zoli fiunk stílusát reprezentáló boraink készülnek. Úgyhogy az idén van mit ünnepelni.

Jellemző rátok, hogy előszeretettel csalogatjátok a birtokra a borbarátokat. Az ünnepi évben mi mindennel készültök?

Ifj. Heimann Zoltán: A cél az, hogy élményt adjunk a fogyasztóinknak, így egy kicsit eltávolodtunk a klasszikus borkóstolós, borvacsorás programoktól, mert szeretnénk valami újat mutatni. Nálunk nagyon erős a női vonal, mert egyrészt itt van anyu, aki a kezdetektől készítette a borokat, tehát az ő szerepe meghatározó a pincészet életében, másrészt itt a feleségem, Eszterbauer Ildikó, aki a gyerekeink nevelése mellett tökélyre fejlesztette a sütemények, macaronok készítését, tehát úgy határoztunk, hogy szervezünk néhány kifejezetten női programot. Novemberben debütáltunk egy divatbemutatóval, ami olyan jól sikerült, hogy a sort az idén is folytatjuk. Ezek mindig nagyon komplex esték, és persze nem csak a hölgyeket várjuk. A divatbemutató mellett kortárs női alkotók kiállítása nyílik, és kiemelt szerep jut a gasztronómiának, meg persze a boroknak is.

Id. Heimann Zoltán: A birtoktúra nagyon népszerű nálunk, abból is szerveztünk egyet május elején, júliusban újra lesz kertmozi, ahol mindig kortárs magyar filmeket vetítünk, októberben sétálókóstolón mutatjuk be az újdonságainkat, ahová meghívjuk a Barbár Klub tagjait is. Itt mindenki a heminájához mérten kóstolhat, és annyit beszélgethet velünk, amennyit csak akar. Se a szóból, se a borból nincs limit. Nem lesz sokfogásos menüsor, falatkák kísérik a rendezvényt, pizzát sütünk és élvezzük az életet.

Nálatok nem is két dudás, hanem egyenesen három van egy csárdában. Mi a munkamegosztás köztetek?

Heimann Ágnes: Átrendeződtek a szerepek az utóbbi időben, mert szerettük volna időben átadni a stafétát, és Zoli fiunk elég komoly feladatokat vállalt magára: 35 évesen átvette a cég vezetését. Addig csak borász volt, most már ügyvezető, borászati és szőlészeti vezető, sőt, a marketinget is ő irányítja. De mikor, ha nem most? Én is ügyvezető vagyok, de szűkült a területem, a pénzügyet, a rendezvényeket, a vendéglátás körüli teendőket tartom kézben, és az adminisztrációban is részt veszek. Kiszállni még nem akarok, mert akkor nagyon elveszteném a fókuszt, úgyhogy amíg szükség van rám, addig csinálom.

Id. Heimann Zoltán: Leírtad a Gyengébb? Nem! című könyvedben, hogy amikor megismertem a feleségemet, Kádár Éva néni, a „kerítőnőnk” azt találta mondani, hogy Ági nekem való feleség, mert nagyasszony típus. Akkor nem értettem, de azóta eltelt 45 év, és most már értem: igazi feleség és családanya, aki mindent kézben tart. Ő az egész cég lelkiismerete.

Heimann Ágnes: Na, jó, de én azért inkább háttérember vagyok…

Id. Heimann Zoltán: Én ezzel csak annyit akartam mondani, hogy Zolinak is fontos az a minden szempontból kiszámítható biztonság, amit Ági sugall.

Ifj. Heimann Zoltán: Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy hagytak kibontakozni. Igaz, hogy nem értettünk mindenben egyet, például nem engedték, hogy kivágjam a merlot-ültetvényt, viszont maximálisan elfogadták a kadarka iránti szenvedélyemet, támogatták a kísérleteimet, például azt is, hogy megkezdjük az átállást a biogazdálkodásra. Bevontak a döntésekbe az első pillanattól, amikor elkezdtem borásznak és szőlésznek tanulni, így mindent látok és tudok, tehát elég, ha a vektorokat egyeztetjük. A céllal kapcsolatban közös nevezőn vagyunk, arról viszont sokat vitázunk, hogy hogyan kellene eljutni oda. De ez is így van rendjén.  

Heimann Ágnes: Az a lényeg, hogy a stratégiai irány tiszta.

Id. Heimann Zoltán: Amikor Zoli még fiatalabb volt, sokat beszélgettünk a háromgenerációs családmodellről, amit ő akkor határozottan elutasított. Nem is csodálom, hiszen ebben mindig benne van az az árnyalatnyi lehetőség, hogy az előző nemzedék esetleg nem tette jól a dolgát, és ezért a generációváltás komoly rizikóval jár. Én viszont látom ennek az egésznek az értékét és izgalmát. Van olyan borásztársunk, aki az édesapja tragikus elvesztése után állt bele ebbe a munkába, mint például Figula Misi vagy Gál Titi. Ez is komoly és példaértékű folyamat, nem tagadom. Én viszont az apámmal folytatott küzdelmeim során edződtem, mert még a metszőollót sem tudtam jól fogni, mindenbe beleszólt. Nagy kérdés volt, hogy Zolit vajon hogy tudjuk rávenni arra, hogy vonzónak lássa a paraszti kultúrát, és a budapesti egyetemi évek után hazajöjjön. De úgy látszik, hogy valamit jól csináltunk. Most élvezem, hogy már nyugdíjas vagyok, a nagy döntésekben nem veszek részt. Felügyelem a vendéglátást, borkóstolókat tartok, és mivel Zoli háromgyerekes családapa, a hétvégen mi tartjuk a frontot Ágival. 

Az hangzott el egy rádióinterjúban, hogy latinos temperamentumú, perlekedő család vagytok. Ez miben nyilvánul meg, mert kívülről egyáltalán nem látszik…

Heimann Ágnes: Reggel héttől este tízig itt vagyunk a borászatban, és amikor nehezebb helyzetek adódnak, három energia feszül egymásnak, néha robbanásig. Ugyanakkor mindez halmozott erőt is jelent, ami a nagy döntéseknél sokat segít. Gyakran vitázunk, de soha semmiért nem okoljuk a másikat. Ha valaki hibázik, nem a vétkest keressük, hanem a megoldást, és megfogadjuk, hogy legközelebb nem csinálunk ilyet.

Amikor a nagyszülők kis pincéjébe befektetve elindultatok, 0,5 hektár területetek volt. Apró lépésekkel haladva 2016-ra jutottatok el a jelenlegi 25 hektáros birtokméretig. Ez volt az az év, amikor Zoli is beszállt a munkába, azóta toljátok hárman a szekeret. Azt mondtátok a beszélgetés elején, hogy a cél egyértelmű, legfeljebb az oda vezető úttal kapcsolatban nincs mindig egyetértés. Mi a cél?

Ifj. Heimann Zoltán: Apukám mindig azt mondta, hogy az ő feladatuk létrehozni a hardvert, és a fiai majd megcsinálják a szoftvert. Szerintem az a cél, hogy a meglévő területeinken a termőhely értékeit hűen reprezentáló, egyedi borokat készítsünk. A szüleim által a 90-es években létrehozott szortiment folyamatosan tisztul. Megtartjuk a Barbárt és a Franciscust, mert ezek egyediséget hordozó kulcsmárkák, és köréjük építjük a többi elemet. Nem szeretnék többféle bort, sokkal inkább a meglévők finomhangolására törekszem. Az én generációm feladata az, hogy a helyi fajtákkal, a kadarkával és a kékfrankossal, valamint a bikavérrel kitörjünk a világpiacra, hogy ezeket a márkákat egyedivé formáljuk és megfogalmazzuk a borvidék frissebb arcát, mert ezeket a borokat várják az exportpiacokon, New Yorktól Amszterdamig, Berlintől Tokióig.

Id. Heimann Zoltán: Ez azt is jelenti, hogy a jelenleg nagyjából 25%-os exportteljesítményünket jó lenne feltornázni 45-50%-ra. A belföldi piacunk szerencsére még jó, de az egészségkampánynak köszönhetően világszerte érezhetően csökken a borfogyasztás. Egyébként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Gábor fiunk Németországban él, és mint a vállalkozás egyik tulajdonosa ezeken a területeken be tud segíteni a borbemutatókba, boros rendezvényekbe, tehát így is első kézből kapják az információt az érdeklődők.

Ifj. Heimann Zoltán: Mi abban hiszünk, hogy az egészségkampányra a mérsékelt és tudatos borfogyasztás a megfelelő válasz. A bor nem egyszerűen alkoholos ital, hanem a kultúra része, és nagyon fontos szerepet játszik a gasztronómiában, ezért ebben a szegmensben keressük a fogyasztóinkat. A kilátásaink viszont nem túl biztatóak. Én főleg német rádiót hallgatok, és a borfogyasztás csökkenésével kapcsolatban azt mondják, hogy kár reménykedni, a jövőben tovább gyengül a borexport, és a jelenlegi szőlőterületek harmada el fog tűnni. Ezért kell törekednünk a legmagasabb minőség elérésére, valamint arra, hogy megtaláljuk az erre fogékony, igényes fogyasztói bázist.

Id. Heimann Zoltán: Ezeket a fogyasztókat pedig Zoli korosztályában és a nála fiatalabbak között kell keresnünk, és úgy tűnik, hogy ebben sikeresek vagyunk, mert a birtokra látogató vendégek nagy része fiatal.

Heimann Ágnes: Az a tapasztalatom, hogy a fiatalok komplex élményt szeretnének, ha ellátogatnak egy borvidékre, és ezzel kapcsolatban a turizmusfejlesztésre is sok feladat hárul. Sokan jönnek hozzánk olyanok, akik előtte a Gemencben túráztak, ezért fontos, hogy kerékpárutakat építsünk, és kitáblázzuk a már meglévő gyalogösvényeket, hogy akik sétálva, futva vagy biciklivel szeretnék felfedezni a környéket, azok is maradéktalan élményekkel térhessenek haza. Az biztos, hogy az a személyesség, amivel nálunk találkoznak a vendégek, nagyon fontos és vonzó lesz a későbbiekben is. 

Ifj. Heimann Zoltán: Egyébként be kell vallanom, hogy én bizakodó vagyok. Mindenhol azt hallom, hogy nem isznak az emberek vörösbort, de ez egyszerűen nem igaz. A bor változásban van, így a vörösbor is. Izgalmas kihívás, hogy egy 25 éves fogyasztónak is relevánsan kommunikáljunk, hogy kíváncsivá tudjuk tenni. Vannak sikereink a piacon, és figyelem azokat, akiknek szintén jók az eladási mutatóik, mert a jóktól tanulni sosem szégyen.

Heimann Ágnes: Jó, akkor megmondom: én is bizakodó vagyok, mert Zoli szemében ott a csillogás, a lelkesedés. Mindent egybevetve optimistán nézünk a kihívások elé, és szerintem sem reménytelen a helyzet. Szépek ezek a dombok, jó kimenni a szőlőbe, szeretem a munkatársaimat, igényes fogyasztói réteg látogat el hozzánk, és egyelőre még elég stabilak vagyunk.

Id. Heimann Zoltán: Meg aztán Zoli fiunknak van három csillagszemű fia. Mindegyik imád jönni szüretre, és bár még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, mégis azt gondolom, hogy van okunk az optimizmusra.

Borítókép és fotók: Heimann Családi Birtok/Busák Attila