A magyar bor története

A sikereket bizonyítja, hogy a határtartomány Pannónia, a mai Dunántúl bora az itáliai borok versenytársává vált. Ezért Domitianus császár Kr. u. 92-ben megtiltotta a bortermelést, elrendelte a szőlők kiirtását. A szőlők újratelepítése Probus Valerius császár , aki Kr. U. 282-ben elrendelte, hogy a szerémségi Mons Almus (magyar nevén Tarcal és Olaszhegy, mai horvát nevén Fruska Gora) lejtőit szőlővesszőkkel ültessék be. Innen terjedt azután újra el a szomszédos Baranyába, a Balaton mellékére, majd más vidékekre is. A Balaton-felvidéken a szőlő- és bortermelést bizonyító régészeti leletek folyamatossága napjainkig nyomon követhető. A magyar honfoglalással, majd a kereszténység felvételével jelentősen nőtt a bortermelés területe és fontossága.

A Kárpát-medence borászatát a magyarság magával hozott ősi, belső-ázsiai és Kaukázus-vidéki hagyományai, valamint a Pannóniában fennmaradt és átvett, római gyökerű gyakorlat befolyásolta. Mindezekre nagy hatással volt a térítő bencés, majd a később megtelepedő tanítórendek, valamint a bevándorló telepesek Itáliából, Burgundiából, Anjouból és a Rajna völgyéből hozott tudása, ízlésvilága. A sajátos klíma és a változatos talajviszonyok mellett e hagyománykincs is fontos tényezője a jó minőségű magyar borok különlegességének. A szőlőhegyi önkormányzatok, a promontoriumok első említése 1271-ből való. A borok származásához kapcsolódó periratok – s főként az 1244-ig visszavezethető Budai Városi Jogkönyv – kiforrott szőlőhegyi rendről, borjoggyakorlatról tanúskodnak. Ősi hagyománynak számított, hogy a szőlőhegyen „legyen egy törvénye a szőlők dolgában minden szőlőbirtokosnak, akár nemes, akár vitézlő, akár jobbágyi renden lévők lennének”. Az Árpád-kor leghíresebb, legnagyobb becsben álló borvidékei a következők voltak: Szerémség, Balaton-vidék, Szekszárd, Somló, Ruszt–Sopron, Buda, Arad. Az Anjouk idején, a XIV. században váltak híressé a baranyai, a pozsonyi, a Mátra-vidéki, az érmelléki, a ménesi és a Küküllő menti borok.

Magyarország borvidéki térképe a 19. századból

A középkori virágzást követően a török hódoltság másfél évszázada alatt a magyar bortermelés is komolyan károsodott. Ebben az időszakban vette át Tokaj vidéke az aszúbortermelésben a török által 1523-ban elfoglalt Szerémség szerepét. A tokaj-hegyaljai aszúborok első írásos nyomaival az 1550-es évektől lehet találkozni. A sok évszázados hagyomány szellemében helységenként szigorúan ügyeltek a borok eredetiségére, s az 1655. Évi XXXI. Törvényben – első alkalommal – ezt írásba is foglalták. Az erre épülő 1723. Évi CXVIII. Törvény pedig így ír a borhamisítók büntetéséről: „A’ kik a kiváló borokat silányabb szőlőkből, helyekről helyettesítik s azok neve alatt elárusítják, összes boraik azonnali elvesztésével büntettetnek…” Az ezt követő időszakban a bel- és külpolitikai viszonyok nem kedveztek a magyar bor további fejlődésének. Csak az Osztrák–Magyar Monarchia fennállása alatt (1867–1918) vett új lendületet a bortermelés, komoly szakmai munka kezdődött szőlészeti, borászati, szabályozási és kereskedelmi téren egyaránt. A magyar borok előtt új piacok nyíltak. Az 1870-es évektől Európa ültetvényeit tizedelő filoxéravész (az amerikai gyökértetű okozta fertőzés) a Kárpát-medencét sem kerülte el. A XX. Század elejére a szőlőterületek jó része komoly károkat szenvedett. Védekezésként eleinte új területeket vontak be a szőlőtermesztésbe – elsősorban homokos talajon. A megoldást végül nem ez, hanem az amerikai gyökérre oltott nemes európai vesszők elterjedése hozta meg. Ez az eljárás amúgy Teleki Zsigmond nevéhez köthető.

Tokaj látkép, 1908 (Kép forrása: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

Tokaji aszú kóstoló, 1938 (Kép forrása: Fortepan / Fortepan/Album018)

A második világháború után, 1948-tól komoly törések következtek be a szőlő- és bortermelésben. A nagyüzemi gazdálkodás elsőrendű célja kizárólag a minél nagyobb mennyiség elérése volt. Ezt az időszakot főképpen az átgondolatlan telepítések jellemezték. Ez idő tájt csak az ismerhette meg a magyar termőtáj igazi kincseit, akinek módjában állt a kis pincék zugában megbúvó „házi” készletek kóstolására. Az európai uniós tagsággal járó jogi és gazdasági szabályozás a termelőket is folyamatos fejlesztésre sarkallja. Magyarországon a 2011. Év új szabályozást hozott a minőség és az eredetvédelem terén. Az egységes európai rendszernek ma már Magyarország is része. A világ egyik legelismertebb szakírója, Hugh Johnson számos művében említi Franciaország és Németország mellett Magyarországot mint az európai borkészítési hagyományok letéteményesét. Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy szemben Európa déli országaival, ahol a szőlőtermesztés szinte minden család életének részét képezte, a fenti három államban – köztük Magyarországon is – kiemelt szerepet kaptak a gazdaságban a szőlőművelésre alkalmas területek, ahol mást nem is igen termesztettek.

A világ számára legismertebb édes tokaji mellett a gyümölcsös, de testes száraz fehérborok, a kellemes savú kadarka vagy a hosszan érlelhető cabernet franc egyaránt otthonra talált ezen a vidéken. Száraz fehérboraink, pezsgőink mind nagyobb számban jutnak el az igényes hazai és külföldi fogyasztókhoz.

A Kárpát-medence ölelésében fekvő Magyarország borvidékei változatosságukban és egyediségükben méltók a versenyre a világ legismertebb termőhelyeivel.

Jelenlegi szabályozásunk teljes egészében megfelel az uniós tagállamokra vonatkozó rendelkezéseknek és a táj, a terroir – a magyar szőlősgazdákat is beleértve – továbbra is tartja egyediségét.

Ennek megőrzése minden generáció felelőssége.

Képek: FORTEPAN