Szekszárdi borvidék

Szekszárd a legjelentősebb tradíciókkal rendelkező magyar történelmi borvidékek egyike, egyszersmind az egyik legdinamikusabban fejlődő, a modern borászat élvonalában járó, nemzetközi mércével mérve is figyelemreméltó eredményeket produkáló borvidék. A szekszárdi bortörténelemnek van antik (római), koraközépkori (bencés), török, sváb, filoxéra utáni, szocialista kombinátos és rendszerváltó korszaka. Legújabb-kori eseményei, vagyis a helyi összefogás eredményei pedig példaként állhatnak az egész magyar borászat előtt.

A borvidékről

A borászkodás gyökerei a római időkig nyúlnak, noha nincs önológiai kontinuitás az antikvitás és középkor között. Az Imperium Romanumban, valószínűleg a mai Kálvária-hegy oldalában állt az Alisca nevű katonai tábor, Lugio (Dunaszekcső) és Alta ripa (Tolna) között. Először a provinciális szőlőtermesztést szorgalmazó, szerémségi születésű Probus császár alatt lendülhetett fel igazán a borászkodás, melynek létét az itt talált régészeti leletek bizonyítják.

Ezután bő fél évezredes vákuum következik, az első írásos, „vineam Bika és Fövesthelek” nevű szőlőkről beszélő adománylevelek I. Béla korából (1061) származnak, és ebben az időszakban jelenik meg a Szekszárd név is. Hogy a szőlőtermelés nem szakad meg, azt bizonyítja egy 1267-es oklevél, amely értékes ültetvényeket említ, 1272-ben pedig IV. László a legértékesebb birtokrészeként említi a szekszárdi hegyoldalakon termő szőlőket, a szekszárdi apátságot megerősítő levelében. A következő századokban is a szekszárdi bencés apátság volt a helyi önológia centruma a mohácsi vészig.

Érdekes módon a török alatt is fennmarad a szőlőtermesztés és a borkészítés, bár a források tanúsága szerint a borminőség leromlik. A rácok révén ekkortájt gazdagodik a szekszárdi borászkodás a török szőlőként is emlegetett kadarkával és a vörösbor kádban, káciban történő erjesztésének technikájával, amely a mai napig gyakorlatban lévő eljárás. Azt, hogy a török alatt is érdemleges borászkodás folyt, egy lengyel főúr 1591-es leveléből is tudjuk, aki így írt: „Itt kitűnő bor terem, nagyszerűen felüdültünk, sőt palackjainkat is megtöltöttük, amit később nem is bántunk meg…”

A török idők végén, a felszabadult területekre a 18. század elejétől Hessenből és Pfalzból tömegesen érkeztek a városba német telepesek, akik munkaetikájukkal és borkultúrájukkal modernizálták a régió borászatát. A következő évszázadokban hétezer tanyapince jött létre a hegyeken, ami jelzi az életszínvonal emelkedését is. A 19. századra a fellendülés odáig jut, hogy az export is fejlődésnek indul, a szekszárdi bort Európa legjobbjai között emlegetik.

Ezt a virágzást törte meg a filoxéra, amely az 1880-as években érkezett meg a borvidékre. Már 1881-ben megalakult Tolna Vármegye Philoxera Bizottsága, a védekezés pedig annyira sikeres volt, a borvidék annyira talpra áll, hogy 1908-ban már filmet forgattak (!) a szüreti munkákról.

A Trianon következtében előálló piacvesztésre, illetve a gazdasági világválságra adott válaszul 1929-ben megalakul a Pinceszövetkezet, amely azzal a céllal jön létre, hogy egységes stílust hozzon létre, kizárólag tagjaitól felvásárolt és házasított bort értékesítve.

A háborút követő kombinátos-kolhozos időkben a vidék pinceszövetkezetét államosították, mégis kistermelői művelésben maradt a szőlők mintegy 30%-a. Mára pedig a bor és készítői a város legjellegzetesebb és legfontosabb társadalmi csoportjává váltak, ha ma valahol Szekszárdról beszélnek, rendszerint a szekszárdi borról beszélnek.

TERMÉSZETFÖLDRAJZ

A Szekszárdi-dombságon és a Geresdi-dombság északkeleti részén elterülő borvidéket nyugatról a Mecsek-hegység, keletről a Sárköz síkja határolja, kelet felé a legközelebbi hegyi borokat Arad-Hegyalján találjuk. A 2136 hektár telepített borszőlő közel 80%-a, mintegy 1744 hektárnyi a kékszőlő, kevesebb, mint 400 hektárnyi a fehér. A napsütéses órák száma 2050 és 2100 között van évente, a csapadék éves átlaga 600 mm, az éves középhőmérséklet 11°C felett van. Szekszárdon is megtaláljuk a borászati feng shui szempontjából ideális térszerkezetet: a déli-keleti kitettségű lejtő előtt húzódó nagy, a térséget temperáló nagy vizet, ami itt a Duna.

A dombság három éghajlati zóna keresztútján fekszik: nyugatról óceáni, délről mediterrán, keletről pedig kontinentális hatások érik a löszbe kapaszkodó szőlőtőkéket. Az uralkodó szélirány észak-nyugati, a zivatarok gyorsan lehűtik az Alföld felől hullámzó kontinentális hőségben pihegő völgyeket, ahol a hőzugokban felgyűlő forróság nemegyszer haladja meg a 40°C-ot. Az alföldi forróság itt ütközik a dombság keleti falának, ahol a grand cru-k találhatók. A vénasszonyok nyara, a magyar borászkodás tán leglényegesebb szakasza meleg és száraz, ami szépen megérleli a kései érésű fajtákat.

Jóllehet az egyediséget, sokszínűséget, a bor személyiségét preferáló modern borászkodás központi fogalma a dűlő, a Szekszárdi borvidék első látásra nem a dűlőről szól, mivel a borvidék talajtanilag lényegében homogén: lösz. A Szekszárdi borvidék 00-150 méter magas dombjainak talajtani hardverjét (agyag, homok), vastag (20-40 méteres) lösz (löszvályog, homokos-kőzettörmelékes vályogtalaj, kisebb részben pannon homokkal kevert lösz) fedi vörösagyag telérekkel, löszkopárokkal vagy az erdős geresdi részeken Ramann-féle agyagbemosódásos barna erdőtalajokkal megkenve.

A mésztartalmon kívül a szekszárdi lösz-alapkőzet másik különlegessége a vasoxidtól vörös agyag, ami újabb szép, ásványos ízképvonalakat szőhet a vörösbor textúrájába. Így tehát a talaj mégis van annyira változatos, hogy a felettébb bonyolult felszínnel együtt érdemes dűlőkben gondolkozni. A dombság hullámzó felszínét a jellemzően észak-déli lefutású eróziós völgyek, völgykatlanok, öblök és vízmosások szabdalják, nagyon tagolt felületet hozva létre, ahol az ültetvények kitettsége, a mikro- és mezoklímák hallatlan változatossága jelentős különbségeket hoz létre a dűlők között.

Termőhelyek és eredetvédelem

TERMŐHELYEK

A dűlők közti különbségekre már évszázadokkal ezelőtt felfigyeltek a szekszárdi borkészítők, a Bakta, a Bartina, a Csatár, az Iván-völgy, a Nagymihályi, a Parászta, a Porkoláb-völgy, vagy a Remete évszázados múltú, középkori gyökerű nevek. A tapasztalatok szerint a jó dűlő délkeleti-keleti vagy délnyugati, jó száraz, mégis kiváló a vízháztartása, mert a lösz és az agyag sokkal jobban eltárolja a vizet, mint a kő vagy a homok. A szekszárdi szőlők még az aszályos években is vígan vannak a löszön, amihez a jó vízháztartás mellett a talaj többnyire jó tápanyag-gazdálkodása is hozzájárul.

Észak felé haladva az egyik legismertebb és legjelesebb dűlő a 178 méter magas Szeleshát, amely egy kis fennsík vörösföldes-löszös erdőtalajjal. A vörösagyag és az állandóan fújdogáló alföldi és sárközi szél remek savszerkezetet tud kölcsönözni az innen fakadó boroknak. A délkeleti fekvésű Görögszó a borvidék egyik legjobb dűlője, ahonnan mindig kicsit lágyabb, bársonyos, mediterrán karakterű borok fakadnak. Legmagasabb pontja a 220 métert is eléri, egyfajta fennsíkot képezve, míg lejjebb kifejezetten változatos a terep, sokféle kitettséget és benapozást okozva.

A Görögszóhoz közeli Gurovica dűlő tisztán déli fekvésű, az Alföld felé nyitott, jár benne a meleg levegő. A tapasztalatok szerint a Gurovicában a teljes érettség karöltve jár magas savval, mert agyagos talajának jó a vízháztartása, komplexitását pedig csak fokozza a temperáló erdő közelsége.

A legismertebb szekszárdi dűlők a borvidék kelet-nyugati tengelyét képező Baranya-völgyre fűződnek fel: délről a Faluhely, a Gurovica és a Gesztenyés, északról a Bodzás, a Bati kereszt, a Csötönyi-völgy, a Porkoláb és az Iván-völgy.

A Baranya-völgy a borvidék talán legnagyobb méretű dűlője, kitettsége is rendkívül változatos, legfelül, a Kerék-hegyhez kapcsolódva 260 méter fölé megy, legalul, a völgy bejáratánál pedig 140 méter alá esik. A délnyugati kitettségű Bodzás karakteresebb dűlő, melynek laza lösztalajában vörösagyag-telérek húzódnak, valamint jó a vízháztartása, eszményi kékfrankos-dűlőnek mondják. A tapasztalatok szerint fűszeres, szikár, keményebb és karcsú ízképet adó hely, mely több savat, ásványt, sőt tannint is generál, egyidejűleg egy fokkal alacsonyabb cukrot növel. A Kerék-hegy szellős, benapozott tető, a talaj tele vörösagyaggal, amely bizonyos minerális jelleget is átad a bornak. A Hidaspetre kelet-délkeleti kitettségű, itt barna erdőtalaj terült a löszös, fehéragyagos alapkőzetre, ezen az üdébb, kötöttebb talajon nagyon jól érzi magát a cabernet franc, mely kerek, vidám, tömör, egységes, ivós, élénk savú bort ad.

A Porkoláb-völgy a legjobb mikroklímájú, markánsabb szekszárdi termőhelyek közé tartozik, ahol még a völgyön belül is változik a talaj: hol a löszbabákkal terhes lösz, hol a vörösagyag dominál. A Porkoláb íze a finom meszes savak fölött hullámzó, majdnem túlérett íz.

Az Iván-völgy ismert és reprezentatív dűlő, ahol meredek út vezet a 212 magas hegytetőre. A tiszta lösztalajú dűlő híján van a vörösagyag-teléreknek, déli irányzású, elképesztő melegek tudnak felgyűlni hőzugaiban, nyáron nem ritka a 40 fok feletti hőség.

A dél-délnyugati Bodzás szintén forró katlan, ahol a meliorált, jó vízháztartású teraszok meszes és vörösagyagos talaján testes, nagy anyagok teremnek szép savtérképpel. A legészakabbi részek közé tartozó Leányvár más világ, csernozjom barna erdőtalaj vagy homok, és bár jó tápanyag és vízgazdálkodású terület, inkább könnyebb, egyszerűbb, illatos borok fakadnak innen.

EREDETVÉDELEM

Szekszárd az egyik olyan borvidéke az országnak, ahol már a 2012-es termékleírások kötelezővé tétele előtt is volt eredetvédelem. Az első ilyen anyag 2009-ben látott napvilágot, amely nem csak a bikavérre fókuszált, hanem a kékfrankosra és a kadarkára is. Ennek a célja egyértelműen a minőség emelése volt, így meghatározta a terméskorlátozást, és egyes egyéb, a művelésmóddal, előállítással kapcsolatos részletet.

A 2012-es termékleírásban aztán már megjelent a Prémium Bikavér fogalma is, amelyre szigorúbb feltételeket szabtak, míg klasszik bikavérek esetében a szabályozás nagyon hasonlatos a 2009-eshez. Nem mellékes, hogy ezzel egy időben megjelent a prémium vörös és prémium óvörös fogalma is, de a legnagyobb és legfontosabb részlet az, hogy megtörtént borvidéki szinten többtucat dűlő lehatárolása is. (Ezek felsorolását és az aktuális termékleírás kivonatát lásd keretesünkben.) A 2012-es szabályozás a prémium borokat már kizárólag üvegpalackban engedte forgalomba hozni. Az azóta eltelt években ezt a rendszert többször módosították kisebb mértékben.