Hogyan jellemezné a Kékfrankos klasszikus stílusát a fajta modern értelmezéseihez képest?

Ez viszonylag nehéz, mert nehéz egyértelműen definiálni, mi számít modernnek és mi klasszikusnak. Számomra a klasszikus stílus tulajdonképpen az, ami most újra aktuális és eléggé trendben van: kevés vagy teljesen hiányzó fahasználat, tiszta, friss gyümölcsaromák, intenzív szerkezet élénk, friss savakkal. A modern stílust inkább gazdagabbnak, intenzívebbnek mondanám, későbbi szürettel, erőteljesebb stílussal és fahordós érleléssel, például barrique-ban, ahol még intenzívebb fa aromák jelennek meg.

Hogyan értékeli a Kékfrankost fajtaborként, illetve házasítások alkotóelemeként? Megfigyel-e regionális különbségeket a fajta szerepében és használatában a cuvée-k esetében?

Szerintem a Kékfrankos izgalmas fajta akár fajtaborként, akár házasítás részeként, de az identitása természetesen különösen tisztán és egyértelműen a fajtaborként történő feldolgozás során mutatkozik meg. Házasításban frissességet és szerkezetet ad a cuvée-nek. Fajtaborként egyszerűen tisztábban, frissebben jelenik meg.

Milyen borászati és szőlészeti megközelítések segíthetik a fajta eleganciájának és egyensúlyának kiemelését?

Szerintem fontos a megfelelő szüreti időpont, az alacsony hozam és a terroir világos kifejeződése, valamint az, hogy a bort ne fedjük el fával, hanem inkább a gyümölcsöt és a textúrát támogassuk – esetleg bizonyos mértékű hordóhasználattal –, hogy olyan bor szülessen, amely a származási helyéről beszél, kifejezi a dűlőjét, és megőrzi a tisztaságát és gyümölcsösségét.

Mennyiben tartja a Kékfrankost terroir-kifejező fajtának?

Úgy gondolom, hogy a Kékfrankos egy terroir által meghatározott fajta, ezt jól mutatják a belőle készíthető nagyon eltérő stílusok. Talán nem fejezi ki annyira egyértelműen a termőhelyét mint más fajták, például a Pinot Noir, de mindenképpen olyan fajta, amelyet erősen meghatároz a terroir.

Milyen stílusbeli különbségeket lát a különböző közép-európai országok Kékfrankos (Lemberger, Blaufränkisch, Frankovka stb.) borai között? És milyen különbségeket lát Magyarországon belül?

Ez nehéz kérdés. A különbségek érzékelhetők, de ugyanakkor nagy eltérések vannak a különböző termelők borászati megközelítései között is, így előfordul, hogy különböző országok borai jobban hasonlítanak egymásra, mint ugyanazon régió szomszédos termelőinek borai – attól függően, milyen filozófiát követ a borász. Úgy gondolom, hogy az osztrák Blaufränkisch gazdagabbnak, elegánsabbnak és intenzívebbnek mutatkozik, a magyar Kékfrankos valamivel savhangsúlyosabb, a Lemberger pedig valahol a kettő között helyezkedik el.

Mi lehet a Kékfrankos „signature stílusa” a nemzetközi borfogyasztók számára?

Számomra a Kékfrankos akkor a legizgalmasabb, ha terroir-központú, alacsony hozammal készül, a gyümölcs van előtérben, de megjelenik a fűszeresség, a borsosság is, a textúra markáns és savhangsúlyos. Gazdagabb, mint például a Pinot Noir, de kevésbé strukturált, mint mondjuk egy Cabernet Sauvignon. Így a Kékfrankos megtalálhatja a maga helyét: talán a Syrah-hoz lehet hasonlítani, de olyan stílusban, ahol inkább a gyümölcs dominál, nem pedig az intenzív fahasználat.

Mennyiben kedveznek a jelenlegi fogyasztói trendek – például az elegánsabb, frissebb, visszafogottabb vörösborok iránti kereslet – a Kékfrankosnak?

Úgy gondolom, hogy a Kékfrankos előtt hatalmas lehetőség áll. Jelenleg az egyik meghatározó trend az elmozdulás a nagyon gazdag, nehéz vörösboroktól a frissebb, strukturáltabb borok irányába, és ebben a kategóriában a Kékfrankos mindenképpen erős szereplő lehet.

Véleménye szerint mi szükséges ahhoz, hogy a Kékfrankos világszerte elismert referenciává váljon – közép-európai és magyar nézőpontból egyaránt?

Ez nehéz kérdés. Talán fontos lenne, hogy a fajtát Európán kívül is nagyobb mértékben telepítsék. Először is lényeges lenne, hogy a közép-európai borászok – akik különböző országokban termesztik ezt a fajtát – összefogjanak, és közösen, aktívan népszerűsítsék. Ez részben már megvalósult, de ahhoz, hogy valóban világszerte elismert referenciafajtává váljon, nemzetközi sikereket is el kell érnie, és más régiókban is telepíteni kell, hasonlóan a Pinot Noirhoz, Chardonnay-hoz vagy Cabernet Sauvignonhoz. Ugyanakkor kérdés, hogy a Kékfrankosnak egyáltalán szüksége van-e erre, vagy akarja-e. Első lépésként talán az a legfontosabb, hogy meggyőzzük az embereket a fajta értékeiről, és ezen keresztül kerüljenek értékesítésre például a magyar borok is.

Milyen potenciált lát a Kékfrankos számára a nemzetközi borpiacon a következő 10–15 évben?

Úgy gondolom, ahogy már említettem, hogy a Kékfrankosban nagy potenciál rejlik. Fontos, hogy kommunikáljunk róla, beszéljünk róla, kiemeljük az előnyeit, és a magyar bor kontextusában is bemutassuk a világnak. Így lehet az embereket meggyőzni erről a fajtáról, és szerintem nagyon jó esélye van arra, hogy a következő 10–15 évben még ismertebbé és elismertebbé váljon.