A borvidékről

Villány, a borvidék meghatározó települése már a történelem előtti korban lakott hely volt, területről előkerült első tárgyi emlékek 7000 évesek. A szőlőművelés eredete feltételezhetően a keltákig, bizonyíthatóan a rómaiakig nyúlik vissza. A Nagyharsány szomszédságában megtalált igen érdekes római villa-rom, és az abban talált, szőlőművelést megörökítő oltárkő a rómaiak tartós jelenlétét és szőlőművelésük fejlettségét mutatja.

A honfoglalás idején Villány az első szállásbirtokok közé tartozott, az államalapítást követően pedig a település valószínűleg királyi birtok volt. A tatárjárást követően először IV. Béla király említi – a szársomlyói vár alapítólevelében – Harsány határát a szőlőkkel. Pécs 1543-as eleste után a pécsi és siklósi török parancsnokok terjesztik ki hatalmukat a térségre, ez idő alatt ők telepítettek be szláv (rác) népességet. Feltételezések szerint ők hozták magukkal a kadarkát, és teremtették meg a villányi vörösborkultúra alapjait.

Az 1687-es, győztes nagyharsányi csatát és a török kiűzését követően 1690 körül kezd újra benépesülni a környék. A mindössze 1,6 hold szőlő tíz évvel később már 20 holdra nő. 1699-ben a vidék nagy része a híres hadvezér, Savoyai Jenő herceg birtokába kerül, és a tudatos uradalmi gazdálkodás eredményeképpen 1720-ban már mintegy 65 hold szőlőterület van. A török uralom alatt megfogyatkozott magyar lakosság pótlására a 17. század végétől egyre több német lakost telepítenek be az országba, és ez döntő fordulatot jelent a vidék szőlőtermesztésében. Egyrészt a szakértelmük és szorgalmuk lehetővé tette a minőségi változást, másrészt a betelepülők magukkal hozták a portugiesert. A villányi pincék 1740 körül, a palkonyai és villánykövesdi pincesorok pedig 1760-tól folyamatosan épülnek, 1785-ben pedig már kb. 80 hold első osztályú szőlőt említenek.

A szőlőtermesztés a jobbágyfelszabadítás után (1851) további fejlődésnek indult. A németek számaránya tovább növekedett, 1864-ben 1320 német, 25 rác és 8 zsidó lakost említ az összeírás. 1865-ben már 376 hold szőlőterület van Villányban, és a fejlődést csak a filoxéravész töri meg, és húsz esztendő kell ahhoz, hogy a szőlőterület elérje az 1894. évi nagyságot. A szőlők újjátelepítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Teleki Zsigmond villányi szőlőbirtokos. A Teleki szőlőtelepek a 20. század harmincas éveiben már Európa határain túl is ismertté váltak.

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását követően a terület szerb megszállás alá került. A Párizs környéki békeszerződések ugyan a régiót Magyarországnak hagyták, viszont elvágták piacai jó részétől. A fellendülés a világválság után, a 30-as években kezdődik újra, a bortermelés 1934 és 1939 között majd négyszeresére emelkedik (2200 hl – 8000 hl). A termelés a háború kitöréséig folyamatosan növekszik, a háború alatt stagnál, a háború utolsó éveiben erősen visszaesik.

A háborút követően a német lakosság nagy részét kollektíven bűnösnek nyilvánították, és kitelepítésre ítélték. A szocialista nagyüzemi gazdálkodás sokáig nem tette lehetővé az egyéni gazdálkodást. A borvidék mindezek ellenére megtartotta a minőségi szemléletet, a rendszerváltáskor itt voltak a legjobb állapotban a szőlők, és nem véletlenül innen emelkedtek ki az első magánbirtokok a rendszerváltás után.

Ismert tény, hogy már a ’90-es évek elejétől megindul a helyi magángazdák felemelkedése, ők válnak az első sztárborászokká. A 2000-es évektől kezdve szinte az egész borvidékre kiterjedő szőlőrekonstrukció veszi kezdetét, illetve létrejön a legendás villányi borturizmus, amelynek óriási az anyagi felhajtó hatása is. Ennek nyomán jelentős külső befektetések is történnek, jellemzően magyar háttérrel, majd pedig megjelenik a helyi új generáció, amelynek néhány képviselője a 2020-as évekre a legelismertebb nevek közé kerül. Már 2005-ben saját eredetvédelmi rendszert vezetnek be, majd pedig megalkotják a borvidék saját márkáját, a Villányi Franc-t.

TERMÉSZETFÖLDRAJZ

Villány a közeli Siklóssal és környékével együtt Magyarország legdélibb borvidéke, amely, termőterületét tekintve bő kétezer-kétszáz hektáros. A földtörténeti középkorban kialakult pikkelyes felépítésű mészkőhegység terep- és töréslépcsői ideális domborzatot biztosítanak – felfogva az északról érkező hideg légtömegeket – a különleges szubmediterrán klíma kialakulásához. A Villányi-hegységet tehát a földtörténeti középkor tengereiben lerakódott karbonátos kőzetek építik fel. Ilyen a triász kori márga és dolomit, valamint a jura és kréta kori mészkő. Az alapkőzeteket több méter vastagságú lösztakaró, a hegység lejtőit pedig változó vastagságú, mészben gazdag lösz és agyag borítja.

A siklósi részen inkább a triász kori mészkő a domináns, a harmadidőszaki geológiai képződmények hiányoznak. Az alapkőzetet itt közvetlenül homokos lösz borítja, ez a talajtakaró kalciumban dúsabb, ezért a savakban gazdagabb borok termőhelye, míg a tiszta löszös talaj lágyabb borokat terem.

A Templom-hegyen található egykori kőfejtőben a hegység földtörténete részletesen követhető. Az itt feltárt rétegek között a mészkőnek több változata is előfordul. A legalsó, vagyis a legidősebb réteg a középső-triászból származó agyagos dolomit, rá a felsőtriász Mészhegyi Homokkő Formáció települt. Ezután a terület sokáig szárazföld lehetett, mert a következő réteg már a Somssichhegyi Mészkő, ami a kora-jurára jellemző. Ezután következik a 160 millió évvel ezelőtt települt és a gazdag ammonitesz faunája miatt világhírűvé vált Villányi Mészkő Formáció. A rétegsor legfiatalabb tagja az ún. Szársomlyói Mészkő. Az ősmaradványokban szegény szürke mészkő a karsztüreg-kitöltéseiről vált ismertté, melyekből 2 millió éves (vagyis a pleisztocén elejéről származó) emlőscsontok tömege maradt fenn.

A táj éghajlatában három fő áramlat – a kontinentális, a mediterrán és az óceáni hatás – keveredik, a déli lejtőkön elsősorban a mediterrán hatás érvényesül. Magyarországon itt köszönt be legkorábban a tavasz, a napsütéses órák száma jóval magasabb az országos átlagnál. A vegetációs időszak átlaghőmérséklete 17,5 °C, az évi csapadék 6-700 mm.

Termőhelyek és eredetvédelem

TERMŐHELYEK

Villány egy kis borvidék, de mindenképpen Magyarország legkoncentráltabbja, amely tulajdonságot ráadásul a helyiek remekül ki is használnak. Villány az a szőlőtáj itthon, amely a legjobban hasonlít a külföldi nagyokra: az egész tájat szőlő borítja, alig-alig szakítja meg a szőlősorokat erdő, bozótos vagy kalászos kultúra, ráadásul ez a szőlőtáj elképesztő gondozottságot mutat, olyat, amit csak a legkívánatosabb borvidékek mutatnak a világban.

Logikailag a borvidéket három részre lehet tagolni. Ez a logika nyilván a szőlőföldrajzé, de erősen belejátszanak gazdasági szempontok is. Ha keletről indulunk, a legelső logikai egység Villánykövesd, Villány és Nagyharsány, ami a talán kicsit vastagabb lösztakaró és a gazdasági viszonyok alapján különül el, hiszen ezen a területen telepedtek meg a „villányi nagyok”, vagyis a helyi, e tájból kiemelkedett termelők, aki ösztönösen, az örökségek és a szomszédjogok alapján itt szerezték be első területeiket.

A legkeletibb részt tehát a Szársomlyó nyugati végétől a borvidék keleti oldaláig lehet elhelyezni, a legkeletibb dűlő a beszédes nevű Calcberg, a legnyugatibb a Nagyharsány és Kisharsány határán fekvő Dobogó.

Villány városához mindössze öt dűlő tartozik. A Calcberget említettük, ezen túl a legnevesebb kétségkívül a Jammertal, amely egészen a dombtetőig felnyúlik, ahol a kicsiny Sommsich (Somsics) dűlő zárja le a borvidéket északról. Ha a műúttól felfelé nézünk, a Csillag-völgyet (Sterntal) és a Jammertalt nem választja el látványos terepelem. Az Ördög-árok egészen biztosan a leglátványosabb dűlője a borvidéknek. A 2000-es évek elején-közepén kezdődött betelepítése Villány legismertebb termelőinek az összefogásával. A környékbeli hegyeket-dombokat meliorációval is jelentősen átalakították, és olyan természeti környezetet hoztak létre, amely mára tulajdonképpen sokkolja a látogatót főleg nyáron és ősszel.

Nagyharsány határában található a legtöbb nagynevű dűlő. A településhez tartozik a Szársomlyó kúpja, amelynek teljes déli oldala a Kopár, amely talán a legismertebb dűlőnév Magyarországon, ezzel együtt az ország legdélebben fekvő dűlője is. Hírnevét a legismertebb termelők alapozták meg ikon vörösboraikkal, így ma már nehéz elhinni, hogy a rendszerváltás előtt zömében olaszrizlinggel volt betelepítve. A borvidék egyik legizgalmasabb talajszerkezete található itt, a mészköves altalaj kifejezetten változatos, és a borokban is egyértelműen tetten érhető a talaj befolyása. Fontos részlet, hogy a Kopár legnyugatibb, már a falu (Nagyharsány) fölé is benyúló részt a népnyelv Szarkásnak hívja, ezt sokan az ország legjobb vörösboros parcellájának tartják.

Nagyharsány többi dűlője a Szársomlyótól északra fekszik, a már említett Ördög-árkon túl itt található még a Konkoly, a Fekete-hegy, a Várerdő és a Dobogó, amelyek mindegyike már önálló, dűlőszelektált borok képében is képes megjelenni a fogyasztó előtt.

A második logikai egység kelet felől Kisharsánytól kezdődik és eljut a Tenkes Csárdáig, vagyis Máriagyűd nyugati végéig. A népnyelv ezt nevezte, nevezi „siklósi résznek”, a lösztakaró itt-ott elvékonyodik, a borok bizonyos részeken savban gazdagabbak, nem véletlenül tartotta, tartja magát itt jobban a fehér szőlők egy része. Az itt szőlőt birtokló pincészetek nagyrészt a villányi később indulók és a külső befektetők közül kerülnek ki.

Kisharsányhoz négy dűlő tartozik, ebből is az egyik a Hegyalja dűlő, amely a Dobogó „kettévágásából” született, mégpedig olyannyira, hogy szemmel, vagy tereptárggyal elválasztani a kettőt nem is lehet. Ide tartozik még a Hársos, amelyet gyakorlatilag teljes egészében a borvidék legnagyobb borászata tulajdonol. Különösen izgalmas dűlő a Bocor, amelyről több dűlőszelektált bort is megismerhettünk, középső részét több ismert villányi termelő meliorálta és telepítette 2006-tól kezdve. A Hajdus dűlő alakja igen meglepő, több dűlő összevonásából született.

Nagytótfalu dűlői igen komoly változatosságot mutatnak, egy részük a falutól délre fekvő, sík részen terül el, ugyanakkor a tőle északra, a dombokon és közöttük fekvő dűlők igen izgalmasak. Az első a sorban legyen a Gombás, amely szinte teljesen keleti kitettségű, minimális nyugati áthajlással. A Mandolást és a Pillangót csak a faluhatárként elkönyvelt vokányi út választja el a siklósi részektől, talajtani és mikroklimatikus tulajdonságok alig. Ez a dűlővonulat az utóbbi évtizedben felértékelődött. A vokányi út túloldalán helyezkedik el a Városhegy, a Zuhánya és a Makár dűlő. Tulajdonságaik és boraik szerkezete nagyon hasonló, a legfontosabb közös többszörös a finom ásványosság, amely a borvidéken csak kevés helyen jelenik meg egyértelműen.

A Siklóson túli első település, Máriagyűd leginkább búcsújáró helyként ismert, ugyanakkor határában található éppen az a dűlő, amely immár jól ismert, és amely – nem is Máriagyűd településhez tartozik, hanem Siklóshoz. A Köves-föld – mert róla van szó – ugyan a hegy szoknyáján található, de termőhelyi jegyei a meszes talaj okán meglepően határozottak és elegánsak.

A harmadik egység a legnyugatibb rész, melyhez olyan falvak tartoznak, mint mondjuk Csarnóta vagy Diósviszló. Ezek a részek is tartogatnak kiváló területeket, a legújabb generáció előszeretettel műveli őket, olyannyira, hogy egészen magas minőségű borok is kikerülnek innen. A két legnyugatibb nevesített dűlő a borvidéken a Diósviszló határában található jó nevű Csikorgó, valamint a hegyszentmártoni Nagy-hegy. Mindkettő igencsak méretes, kicsi és közepes parcellákra osztva.

EREDETVÉDELEM

A borvidék valamikor 2004-2005 táján jutott arra a felismerésre, hogy a piacon elért sikeri nyomán szükséges immár a jól csengő név védelme. 2005-ben készült el az első szabályozás, és a 2006-os szürettől lett kötelező, ez tehát az az évjárat, amikortól a ma már jól ismert kikericses emblémát láthatjuk a palackokon.

2012. augusztus 1-től érvényes az első, már termékleírásnak hívott szabályozás, amiben borvidék nagyrészt a már meglévő szabályozását használta alapnak, hiszen abban már lefektetésre került a két legfontosabb elem, vagyis classicus és a premium termékcsalád, illetve az ezekhez tartozó termelési rend is. És meghatározott még valamit, ami azóta sem változott: azt a 37 dűlőt, amelyet nevesíteni lehetett – akkor még kizárólag a premium borok címkéjén.

Jól ismert, hogy a portugieser a borvidék hagyományos fajtája, de a rendszerváltás után a cabernet sauvignon lett az, majd később a merlot és a cabernet franc váltak favorittá. Aztán történt valami, ami alapjaiban változtatta meg a történetet: A világ egyik leismertebb borszakírója, Michael Broadbent a Decanter 2000. novemberi számában azt írta le, hogy a cabernet franc Villányban megtalálta természetes otthonát… Ezt a gondolatot fűzte tovább a borvidék, amely 2007-től kezdve egészen 2013-ig kereste a megoldást, miképpen lehetne a cabernet franc köré eredetvédelmet szervezni. Ennek keretében találták meg a Villányi Franc elnevezést is, illetve alkottak meg egy új kategóriát, super premiumot, amely kizárólag cabernet franc-ból készülhet. Ehhez kapcsolódó fontos részlet, hogy Villányi Franc lehet „sima” premium bor is, sőt, ha premium cabernet franc készül, az is csak és kizárólag Villányi Franc-ként kerülhet forgalomba. Érdemes ugyanakkor felhívni a figyelmet arra, hogy míg a premium cabernet franc 15%-ban tartalmazhat más fajtát is, a super premium-nak 100%-ban cabernet franc-ból kell lennie.