A homok mint terroirjelleg

Megboldogult ifjúkoromban Szegeden voltam egyetemista, akkor kezdett érdekelni a borok világa – köszönhetően egy „kerházas” száraz szamorodninak és Alkonyi László Borbarátjának, no meg a Borigo Erdély-lapszámának – úgyhogy gyakran nyakamba vettem a várost, hogy borozzak egy jót. Középszerű és túlárazott villányiak, félédes és édes vörösborok Egerből, ez volt a választék. Aztán a Bëlga beröffentette a Frittmann-kultuszt, én pedig megismerkedtem Somodi Sándorral…

Mind a ketten homoki borokat készítettek, az egyikük Soltvadkerten, a másikuk Mórahalmon, Szegedtől csupán karnyújtásnyira. Igen ám, de milyen borokat! Friss és üde is volt közöttük, de éveken át érlelt is, volt száraz és édes, fehér és vörös, és volt bennük valami közös. Mind egy szálig könnyen ihatók voltak, mentesek a túlzásoktól. Az embernek az volt az érzése, hogy ezektől nem is lehet berúgni: kérek még egy pohárral és ezúttal a vöröset, ha lehet, kóla nélkül! Mit tudtam én még akkor a Lambruscóról és arról, hogy tíz évvel később, egy borversenyen egy álló napon keresztül csak az kerül majd a poharamba… (Ami nem más, mint egy olasz száraz, félszáraz, félédes vagy édes vörös habzóbor.) Szóval mondhatni, hogy bár egy extrém tokaji stílus keltette fel az érdeklődésemet, de a könnyed, alföldi, homoki borok tartottak rajta az úton. Nem engedték, hogy kihűljön a lelkesedésem.

 

A Kunsági borvidék

 

Amikor elkezdtem hivatásszerűen is borokkal foglalkozni, akkor találkoztam először azzal, hogy a fogyasztók egy része lenézi a homoki bort. Nem tudom, honnan jött ez az őrület, lehet, hogy volt némi köze hozzá a nyolcvanas–kilencvenes évek Aranyháromszögének, mindenesetre valahogyan elterjedt, hogy az alföldi bor olcsó lőre, hamisítvány, nem is szőlőből van, és amúgy a homokon nem is lehet normálisan szőlőt termeszteni. Mária Terézia is csak azért szórta tele a Kiskunságot szőlővel (és akáccal), hogy megkösse a háztömbnyi homokdűnéket. És – ami a legrosszabb – ezt maguk a borászok is kezdték elhinni. Szemlesütve tartották a kóstolókat, igyekeztek elkerülni a terroirt firtató kérdéseket, egyszóval mintha szégyellték volna a területeiket a nagy testvérek, a dombvidéki szőlők mellett.

 

Futóhomok

 

Persze erről mi is tehettünk. A borszakírók egyre-másra értekeztek a vulkanikus talajok csodás ásványosságáról, a lösz szerepéről a borok textúrájában, a déli lejtők fontosságáról, a riolittufáról, a kitűnő fekvésű, egyedi és utolérhetetlen dűlőkről, miközben a homoki bort csak kvaterkázós italként említették, amit valamikor régen a nagyapáink ittak a kártyapartikhoz. Odáig fajult a dolog, hogy a 2007-ben az Év Bortermelőjének választott Frittmann János egy elhíresült interjúban azt találta mondani: „A kishitűség az alföldi terroirjelleg!”

Ezzel szemben mi a valóság? A homok sem homogén, vannak kötöttebb és kevésbé kötött területek, futó- és szaharai homok, ami olyan, mint a púder, kisebb és nagyobb szemcséjű, lösszel és meszes zárványokkal, van vöröses homok és sárga, sőt, fekete, vulkanikus homok is, magam is jártam rajta egyszer Szicíliában a tengerparton. Ezek a homokos talajok pedig kedveznek az elsődleges gyümölcsaromák kifejlődésének, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy divatba jöttek! Ha pedig ez magas szintű technológiával párosul, akkor eljött az ideje a friss, üde, ropogós homoki vörös- és fehérboroknak, no meg a rozéknak, hogy azokról se feledkezzünk meg! A megfelelő szüreti időpont megválasztásával a savak sem fognak kiégni, ráadásul a legtöbb alföldi szőlőt jól lehet gépesíteni, ergo költséghatékony, ami a mai világban abszolút versenyelőny!

 

Kovás homokkő

 

El kell felejteni azt a hozzáállást, hogy az alföldi szőlők elveszik a helyet a hegyvidékiek elől! Ugyanannyi létjogosultsága van a homoki kadarkának, mint a ménesinek, a kunsági cserszegi fűszeresnek, mint a zalainak, a soltvadkerti ezerjónak, mint a mórinak. Ráadásul a világ közízlése éppen erre fordult, az alacsony alkoholtartalmú, csavarzáras, könnyed, friss, gyümölcsös borokat akarjuk inni, amiknek az eléréséhez a csúcsdűlőkben bizony küzdeni kell, itt viszont magától jön a dolog, mintha az Isten is erre teremtette volna a homokot! Jó ár-érték arány, mennyiség és minőség együttállása, lendületes cash flow, boldog borász és elégedett fogyasztók.

 

Hárshegyi homokkő

 

Az egyetlen dolog, ami hibádzik, az még mindig az a fránya büszkeség, de erre is van ötletem. Minden alföldi, sőt, minden magyar borászt el kellene vinni egyszer az életben Montpellier környékére. Nemcsak azért, mert Aigues-Mortes középkori városa és a városfal ugyanúgy megmaradt, mint a sokkal híresebb Carcassonne-ban, még csak azért sem, mert a városka körüli sós tavak a rózsaszín minden árnyalatában játszanak, nem is azért, mert Hemingway is gyakran időzött itt, hanem a környék borászaiért. Vins Sable de Camargue, hirdeti a tábla úton-útfélen, mindenhol kiadványokat lát az ember, a borászatok nyitva vannak, a talaj pedig tengerparti homok, semmi más. Hanem a körítés! Mindenkinek elmondják, hogy ők Franciaország egyedüli olyan borvidéke, ahol ilyen minőségű homok található, és az ezen növő szőlőkből készülnek a leggyümölcsösebb, legüdébb borok, amiknek az utóízében minden esetben felbukkan egy pici sós finesz, ami utánozhatatlanná és egyedivé teszi azokat. Ez a camargue-i homoki bor, egy legenda Franciaországból. Ideje lenne ezt a hozzáállást magunkévá tenni Izsákon, Soltvadkerten és Csengődön egyaránt!

 

Szüret a Kunsági borvidéken