Bor Szentendrén? Igen!

Szentendre a budapestiek körében népszerű kirándulóhely, de a hajójáratoknak és a buszos utazásoknak köszönhetően bőven jön a városba szerb és más nemzetiségű turista is. Bájos kisváros girbegurba utcákkal, egységes arculattal, festői Duna-parttal, kávézókkal és éttermekkel, kiállítóterekkel és múzeumokkal. Sokan talán még azzal is tisztában vannak, hogy a városka arculatát a délről idetelepülő szlávok, jórészt szerbek, de sokácok, dalmátok, bunyevácok, horvátok és cincárok, görögök és montenegróiak határozták meg. Innen már csak egy ugrás, hogy a bor is valahogyan belekeveredjen a történetbe…

Vajon hogyan kerültek ide a rácok? A dolog viszonylag egyszerű és nekünk is van némi közünk hozzá. Történt ugyanis, hogy Thököly Imre kurucai lelkesen támogatták a török hadakat, még a Bécs elfoglalását célzó hadjárathoz is csatlakoztak, de a város felmentésére induló lengyel sereg szétverte őket, így Thököly végül a szultánhoz menekült, aki különféle feladatokkal látta el. Többek között egy török–román–kuruc–tatár haderő élén betört Erdélybe, ami miatt a Balkán felszabadításán fáradozó Bádeni Lajosnak vissza kellett vonulnia, nehogy a hátába kerüljenek. Tönkre is verte Thököly multikulturális seregét, így viszont a Balkán középső és déli területei védtelenek maradtak, és az ottani népfelkelésben a sereghez csatlakozó ortodox szerbek menekülni kényszerültek a török megtorlás elől. A legalább negyvenezer ortodox keresztény menekülő élére az ipeki (ma Peć vagy Pejë Koszovóban) pátriárka, Csernojevics Arzén (III. Arsenije Čarnojević) állt, aki a Duna mentén vezette őket északra, az újjáalakulóban lévő Magyar Királyságba, egészen Szentendréig. Ez volt a szerbek „nagy vándorlása” 1690-ben, amit egyébként Pavle Paja Jovanović (1859–1957) festett meg.

Kevesebb mint ötven évvel később, 1737-ben, Bél Mátyás így írt Szentendréről: „Ó-Budánál népesebb és nagyobb város (t. i. akkor, most nem). Ráczok telepe, akik Zsigmond és Albert király idejében szállottak itt meg, részint mert meg unták Szerbiában a török uralmat, részint Zsigmond jósága által indíttatván erre, aki György despotától elfogadván Nándorfehérvárt, őt Magyarországon több várral és várossal, Budán pedig fejedelmileg épült házakkal ajándékozta meg. Ekkor ületett meg Csepelszigettel együtt a Rosz (szentendrei) sziget is a despota szerb kisérő népe által. A megülés, a nemzet szokása szerint, a folyam mellett lapályon és parton, alacsony házakkal történt. De kivált a piaczon sok kereskedő bolt és kézműves műhely van, sürü sorban. A lakosok görög nem egyesült vallást követnek, mit szabadon gyakorolnak. Némelyek földmivelésböl, mások kereskedésből élnek. Vannak róm. katholikusok is, kiknek tornyos templomuk a város közepén van. A város fölött szőlők terülnek el; jeles, de a budaihoz még sem hasonlítható terméssel.”

Alig száz évvel később már 700 hektár szőlő zöldellt a várost ölelő, vulkanikus eredetű Visegrádi-hegység lábainál olyan szőlőfajtákkal, mint a kadarka, a tamjanika (vagyis „tömjénes” – a sárgamuskotály szerb neve) vagy éppen a kratošija, amiről napjaink szőlőgenetikai kutatásai bebizonyították, hogy azonos a crljenak kaštellanski, a primitivo és a zinfandel fajtákkal. Még azt is tudjuk a fennmaradt térképek és számadások alapján, hogy a kratošija a legjobban a Szamárhegyen érezte magát, ott volt ugyanis a legmelegebb. A területet napjainkra már birtokba vette a város, igaz, a csúcsán álló, ún. tóbakosok keresztjénél még a XX. század elején is szokás volt megáldani a szőlőt szüretkor.

A szentendrei szőlőterületeket nevesítve említi 1833-ban Schams Ferenc is: „Évek hosszú során kitűnő terméséért a szőlőhegyben több tagot nemesítettek s ezek jó nevet szereztek maguknak. Ide tartozik a Pismány-hegy, a magasabb Budai-hegység egyik nyúlványa, egészen déli irányban, körülbelül 400 láb emelkedéssel. Minél magasabbra megyünk a hegyre, annál jobban csökken a vegetáció a szőlőtőkéken, amelyek itt karók nélkül csak kevés, kiesi, de pompás fürtöt érlelnek, de ezekből a legkiválóbb bort préselik. Egy másik, valamivel magasabb hegy, amelyet a Pismánytól csak egy mély szakadék választ el, a Gyukovác (Gyukovatz) nevű – ma Tyukovác – szintén kitűnő vörös bort ad és déli lejtőjének jobb gyümölcseit általában aszúbor készítéséhez szüretelik, bár a többi jó hegy is ad szőlőt erre a célra. Nem kevésbé jó, a szentendreiek kitűnőbb borai közé tartozó borokat ad ez a Gyukovác a Duna felé eső északkeleti lejtőjén is. Híres a magas Sas-hegy (Adlersberg) is, amelyet itt Orlovácnak (Orlovatsa) neveznek; újabban azonban az ottani ültetvények művelését legnagyobb részt abbahagyták, mert a munka túlságosan fáradságos és a televényt a jó fekvésű helyektől majdnem föl egészen a száraz sziklarétegig az esők elmosták. Ez a hegy volt az első, amelyet a telepesek szőlővesszőkkel beültettek. Jó hegy még a Bubau (ma Bubán) is, amelynek alsó lejtőjén kitűnő bor terem.”

Ebben a korban a város leghíresebb terméke az ún. zsuppos bor volt, amit gyakran szentendrei vörös aszúként is ismertek. Schams szerint „Szentendrén sok vörös aszúbort termelnek, az itteni pincékben több száz akóval van belőle, s ezt általában Pesten, Bécsben, vagy Lengyelországban adják el akónként 60 és 150 forint (Gulden) között. Ennek az aszúbornak a készítéséhez itt különleges eljárást alkalmaznak. A szüreten a legérettebb fürtöket levágják a tőkéről, és a padláson aszalják. Azután leszedik a szemeket a fürtökről, összetörik és leöntik vörös óborral, utána sokáig erjedni hagyják, végül kisajtolják belőle az aszút, amely a felhasznált aszúszőlő mennyiségétől függően drágább vagy olcsóbb.”

A korabeli szentendrei, szerb polgári társadalomról fest plasztikus képet a város neves szülötte, Jakov Ignjatović (1822–1889) író az Örök vőlegény című regényében, amiben a szentendrei borkereskedők lengyelországi kalandjairól és arról is beszámol, hogy akkoriban a lengyel nemesek hajlandók voltak a szentendrei vörös aszúért többet fizetni, mint a tokaji testvéréért. Így jutottunk el az országos hanyatláshoz és a filoxéravészhez, ami a környéken először 1880-ban jelent meg (Tahitótfaluban, Málnay doktor szőlőjében), de 1882-ben már a szentendrei szőlőkben is felütötte a fejét, és 1887-re szinte teljesen elpusztította a szőlőket. A Pesti Hírlapban, egy 1892-es tárcában már ezt olvashatjuk: „Föllebb, az erdő aljában már megszünik a vetés és kezdődik az avar. Valamikor itt termett az »arany«. Ontotta a hegyoldal a fehér bort, vörös bort bőven. Ami »budai sashegyi« gyanánt elkelt széles Európában, jobbára itt érett meg a pomázi és szentendrei hegyoldalon. A Kőhegy aljában, a Csikóvár két oldalán és odaát a Pizmán széles oldalában, amelyik már félig a Dunára néz, Leányfalu felé.”

A pusztulás ugyan teljes volt, de nem végleges. A szőlők helyét átvették a gyümölcsösök, 1935-ben pedig Szűcs József kezdett oltványkészítésbe és szőlőnemesítésbe a Kő-hegyen, Pomáz és Szentendre között. Munkájának emlékét az általa nemesített csemegeszőlők nevei őrzik, Izbégi muskotály, Kőhegyi zamatos, Szentendre szépe. A szépen karbantartott területet 1963-ban átvette a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet, és kísérleti teleppé nyilvánította. Sajnos a hatvanas évek végén rossz szakmai döntések sorozata követte egymást, így a szőlőket közvetlenül a rendszerváltás előtt kivágták. Úgy tűnt, hogy a szentendrei szőlőtermesztés és borkészítés végleg eltűnik.

Szerencsére 2005-ben egy vállalkozó kedvű magánszemély újra szőlőket telepített a Kő-hegy oldalába, amit 2014-ben vett át a ma is létező Kőhegybor borászat és Hidegkuti Gergely. Neki köszönhetően nem csupán túlélt és megmaradt a szentendrei borkészítés, de új erőre is kapott, így ma újra kóstolhatunk szentendrei tömjénest, bár a kratošiját és a kadarkát egyelőre nem honosították meg újra a Szamárhegyen. Ismerve a tulajdonos-főborász elhivatottságát, végül még ezt sem tartjuk elképzelhetetlennek!

Borítókép: Fortepan 30736

Fotók: Magyar Bormarketing Ügynökség