Murán innen, Zalán túl!

Kis hazánknak van néhány olyan borvidéke, amiről méltatlanul keveset beszélünk, és ha mégis megemlítjük, hát hirtelenjében maximum egy-két termelő jut az eszünkbe. Ilyen a Zalai borvidék, ez a földrajzilag is erősen tagolt táj, amiben legalább két, de lehet, hogy három önálló borvidék vagy inkább eredetvédett OEM lehetősége rejtőzik. Ti vajon tudjátok, hogy miről beszélek?

Nem is olyan rég éppen együtt borozgattam és beszélgettem Fejérvári Gergellyel, akit egyes honlapok művészetkóstoltató kultúrsommelier-ként, mások egyszerűen csak az elfeledett zalai szőlők patrónusaként emlegetnek. A titulus nem feltétlenül légből kapott, hiszen Gergely maga is műveli kis szőlőjét Egeraracsán, az Egri-hegyen, ami bizony a Zalai borvidék része. Legújabb könyvében ugyan azt írja, hogy az ideális szőlőszomszéd nincs fent a hegyen (lehet, hogy nem pontosan így fogalmazott), mégis, a beszélgetés során úgy tűnt, hogy őszintén aggódik minden elhanyagolt szőlőtőke, minden összedőlő présház, minden egyes kihagyott zalai ziccer miatt. Ezen felbuzdulva arra gondoltam, hogy összeszedem, hol tart most a zalai bor, egyáltalán mit gondolunk annak, mi az, amit így is hívhatunk, és milyen lehetőségei vannak arra, hogy áttörje az országos ismertség kapuját.

A széttöredezett borvidék északi felén geológiailag két gyökeresen eltérő területet találunk. A Zalai-dombság, pontosabban a Zalaapáti-hát északi csücskén agyagbemosódásos, barna erdőtalajokon terem a pátria és a pintes, előbbi új nemesítésű szőlő, az olaszrizling és a piros tramini voltak a szerencsés szülők, utóbbi állítólag ősi magyar fajta, ami ma kizárólag a csáfordi szőlőhegyen terem. Ez a két szőlő – és főként a bora – tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy legalább a hazai borkedvelők ínyenc rétegét megszólítva zarándoklatot generáljon Zalaszentgrótra. És mivel a helyi termelők sem maradnak restek, talán van rá esély, hogy a környék – némi szőlőhegyi összefogást követően, tudatosan használva a gerillamarketinget, a borászati szakírókat és a véleményvezéreket – felkelti a borkedvelők figyelmét.

Ezzel a területtel szemben (szó szerint, hiszen a széles völgy túloldaláról van szó) a Keszthelyi-hegység bazaltvidékén minden adott lenne a badacsonyi borok „kistestvéreinek” elkészítéséhez, mégsem tobzódnak a borászok a Vindornya-falvak ismeretlen dűlőiben, hogy ha nem is rögtön pintest, de legalább olaszrizlinget telepítsenek a filoxéra óta felhagyott domboldalakon.

Fotó: Dóka Éva Pincészet

Ott vannak aztán a Kis-Balaton környéki szőlők, melyek még szintén a Zalaapáti-háton terülnek el, a Kis-Balatontól nyugatra. Itt lesz vízhólyagos a kapanyéltől a már emlegetett Fejérvári Gergely keze is, akit csak azért nevesítek, mert nem árutermelő borász, így nem fenyeget az a veszély, hogy reklámot csinálok neki. Ez a vidék a nagyobb birtokok területe, legyen bár szó buborékos italokról, komoly vörösborokról vagy éppen a Balaton közelsége miatt a növekvő turistaforgalmat különböző élményközpontú szolgáltatásokkal megszűrő borászatokról. Zalaszabar, Nagyrada és Garabonc alkotja a borvidék Kis-balatoni körzetét, mégis a Dióskál és Egeraracsa között elterülő Pogányvár a legismertebb zalai dűlő, amiről talán még a közeli Zalakaros gyógyfürdőjében is hallottak.

A borvidék délnyugati karéja sem egyértelműen homogén, hiszen míg a Nagykanizsához közel eső szőlők (például a csodálatos homokkomáromi szőlőhegyen) az Egerszeg–Letenyei-dombságon zöldellnek (aminek földtanilag részét képezi az összes muramenti szőlőhegy), addig a Lentitől délre fekvő szőlők a Kerka-vidékhez tartoznak. Ezen a részen kétségkívül az önálló Mura OEM termékleírás a legizgalmasabb, amit Becsehely, Csörnyeföld, Dobri, Letenye, Murarátka, Muraszemenye, Tormafölde és Zajk települések szőlőhegyein lehet elkészíteni, jelentősen szűkített (legalábbis a Zala OEM-hez képest) fajtalistából. Az önálló Mura eredetvédelemnek talán nem is az az értelme, hogy előzetesen megkülönböztesse a terméket más zalai boroktól, sokkal inkább az évszázadok óta már meglévő különbségeknek ad hangsúlyt. A csörnyeföldi vagy muraszemenyei borok ugyanis sokkal inkább hasonlítottak – egészen logikusan – mindig is a lendvai szőlőhegy (ma Szlovénia) boraihoz, mint a csáfordi vagy a homokkomáromi borokhoz. Itt évszázadokon át a testesebb, tüzesebb, hosszabb érlelésre szánt borok voltak divatban, azonban érdekes fejlemény, hogy manapság a szlovén oldalon megfordulni látszik a tendencia, így ma már sokkal kevesebb köze van a határ két oldalán termő boroknak egymáshoz. Ennek ellenére – köszönhetően néhány elkötelezett termelőnek –, a Mura OEM borai egyértelműen önálló jelleget képviselnek a zalai borok tengerében.

Ezek után vajon meg lehet mondani, hogy milyen a zalai bor? Én vajon közelebb jutottam a megoldáshoz? Bevallom, egy jottányit sem. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, azt javaslom, hogy kezdjük az ismerkedést a Hegyke borokkal és folytassuk a sort a Mura megjelöléssel ellátott nedűkkel, hátha egyszer újra értelmet nyer az olyan dűlők lehatárolása, mint a Vörcsöki-hegy. Szegényebb lenne a magyar borászat, ha veszni hagynánk az ilyen értékeinket.

Fotók: Magyar Bormarketing Ügynökség, Dóka Éva Pincészet