Szerző: dr. Mészáros Gabriella
Fotós: Pintér Árpád

Egri borvidék

Egri borvidék

Szerencsés helyzetben van az a város, amely választhat, hogy a hősi múlt, vagy a legnépszerűbb bor letéteményese legyen. Mostanság azért jó egrinek lenni, mert már megtörtént a nagy visszatérés, a tékozló fiú megtért évtizedes kóborlásaiból és atyja a keblére ölelte. Eger ugyanis mindent tud, amit egy nagy és komoly borvidéktől elvárunk. Szép savakat, jó szerkezetet és leginkább egyedi, könnyen azonosítható borokat. Fehér és vörös, száraz és jóval kevesebb édes – egyaránt Eger sajátja. Táj, valódi kultúra, elmélyülés és országjárás, mindez egy helyen: Egerben.

Története

Már a várost, illetve a püspökséget alapító I. István király idejében (1010 körül) gazdasági jelentősége volt az egri szőlőtermesztésnek, hiszen a király az egész megye bortizedét a püspökségnek adta, hogy ezzel is segítsék a művelés terjedését. A XI. századtól a vallon betelepülők további lendületet adtak az Eger-völgy szőlőművelésének, francia elemekkel gazdagítva azt. Egyik franciaországi bencés apátság védőszentjéről, Szent Egyedről kapta nevét a környék leghíresebb szőlőtermő hegye, az Eged-hegy. A betelepített olasz, francia telepesek meghonosították az eddigi bőrtömlők helyett a bor fahordós és pincében való tárolását.

A XVI. században, egészen a török megszállásig töretlen fejlődés jellemezte a szőlőkultúrát. Dobó István kapitánysága idején a vár nagy pincéjében bevételezett bor fedezte például a védelmi kiadások nagy részét. A mennyiség mellett egyre több figyelmet kapott a bor minősége is. A felhalmozódó borkészlet jelentős tárolóteret igényelt. E kettős kívánalom hatására a korábbi természetes “darázskő” üregek kezdetleges átalakításával nyert, valamint a házak alá boltozott pincék mellett - a vagyonosodó borkereskedői, gazdagparaszti körökben - erősen gyarapodott a már valóban kőbe (tufába) vágott pincék száma és a század második felére szerteágazó pincerendszer bontakozott ki a városban.

Több évtizedes sikertelen próbálkozás után a törökök 1596-ban elfoglalták az egri várat és 91 évig a birtokukban tartották, de a szőlőtermesztés megmaradt. Ennek oka, hogy a törökök ugyan nem nagyon fogyasztottak bort, de adóztatása komoly bevételt jelentett. A közel száz éves török uralom korszakára tehető a kadarka meghonosodása is, melynek vesszőit talán a török elől menekülő szerbek hozták magukkal. Több emberöltő alatt jelentős, később meghatározó vörösbor kultúrát alakítottak ki, kiszorítva az eddigi, fehérbort adó ősi fajtákat. Megjegyzendő, hogy a vörösbor ez időben Egerben azért nem lehetett egészen újkeletű, hiszen Estei Hippolit püspök számadáskönyveiben már 1507-ben (!) dicsérik a kiváló egri vörösborokat. A város legjobb szőlői ebben a korban az Almagyaron, Tihamérban és Cigléden voltak.

A török kiűzése után, a XVIII. század végére a bortermelés meghaladta az évi 80 000 akót. Egyre növekedett a vörösbor iránti érdeklődés. A püspöki pinceleltárakban egyre kevesebb lett a fehérbor részaránya (1767-ben már csak 18 %). A vörösbort két kategóriában lajstromozták: zömmel vinum subrubrum (siller) illetve vinum rubrum (valódi vörösbor) néven. A termelők nagy része a csökkenő fehér fajtáinak borát “összeszűrte” a vörösekével, csak nagyobb birtokkal rendelkező, igényesebb gazdák készítettek külön fehérbort, akik így a jobb minőség eléréséért csak a "fekete fürtű” fajták termését használták vörösbor előállítására. E körülménynek döntő szerep jutott a bikavér borok későbbi kialakulásában. A XVII. század végétől egészen Lengyelország felosztásáig az egri borok egyik legfőbb felvásárlója a lengyel nemesség volt. A lengyel politikai összeomlást követően a borvidék fénykora nem áldozott le, a XIX. században is folytatódott. Ekkorra Eger a környező településekkel együtt Magyarország egyik legjelentősebb borvidékévé vált. Az arra alkalmas években még vörös aszúbort is készítettek. A szőlőterülettel együtt nőtt a pincék, különösen a kőbevágott pincék száma is. Eger belvárosában háromszintes pincerendszerek, a “hóstyákon” és a környező településeken új pincesorok születtek.

A XIX. század második felétől azonban már észlelhetők a szőlőtermesztés hanyatlásának első jegyei. Az erózió talajpusztítása következtében egyre több szőlőt (köztük az ősi Eged-hegyieket is) elhagytak, kezdetét vette a szőlőterület csökkenése, mely általánossá vált a borvidék többi településén is. A filoxéravész betetőzte a szőlőművelés egyre nehezedő helyzetét. A kártevő 1896-ban érte el a borvidéket és az országban legnagyobb pusztulást okozta. Az agyagos talaj és a monokultúra következtében a szőlőterületek 93,51 %-án kiveszett a szőlő.

A rekonstrukciót követően, XIX-XX. század fordulójától válik ország-világszerte ismertté az Egri borvidék leghíresebb bora, a bikavér. A Grőber Jenő nevéhez kötődő borkülönlegesség kiváló minősége nemcsak a kadarka fajtának, a kedvező termőhelyi adottságoknak, de az egyre fejlődő szőlészeti-borászati ismereteknek, berendezéseknek is köszönhető. Ez a korszak az egri bortermelés újabb, több évtizedes felfutásának kezdetét jelentette.

A XX. század 60-as éveitől kezdve a magyar és a világpiacot elborították az egri nagyüzemek változó értékű borai. A borászatban viszont mérföldkőnek tekinthetjük az 1990-es évek elejének társadalmi átalakulását. Sorra jelentek meg a kis és közepes méretű magánpincészetek, családi vállalkozások, többnyire a termelési vertikum teljességével. Az Egri borvidék a XIX. századtól a negyvenes évek végéig Eger-Visontai néven szerepelt, azt követően Egri néven különítették el. A borvidékek 1997. évi törvényi rendezése során gazdagodott Szomolya, Al- és Feldebrő, valamint Verpelét községekkel.

A borvidék vegyesen fehér- és vörösbort termő terület. A borok 40-45 %-a fehér, 55-60%-a vörösbor. Míg Eger térsége a középkor során az ősi felvidéki, fehérbort termő szőlőterülethez tartozott, addig a török hódoltságtól kezdődően a filoxéravészig a vörösbort adó szőlőfajták váltak általánossá. A XIX. században, majd a filoxéra utáni rekonstrukció során ismét a fehér szőlőfajták uralták a szőlővel beültetett területeket. A fehérborok konjunktúráját jellemzi, hogy még a kék színű kadarka szőlőből is fehérbort készítettek. A XX. század második felében hagyományosnak tartott fajták az olaszrizling, leányka, muscat ottonel, kadarka, kékoportó és medoc noir voltak. A kadarka egykori fontosságára utal, hogy még a XX. század negyvenes éveiben is az egri bikavér 70% kadarkát, 15-20% nagyburgundit és 10-15% medoc noir-t tartalmazott. Ismert volt az egri kadarka siller is. A legjobb bortermő dűlőnek az Eged-hegyet tartották, melynek magasabb fekvő részein a kadarka néha aszúsodott.

Területe és elhelyezkedése

Magyarország északi részén, a Bükk hegység déli lejtőin helyezkedik el. A borvidékbe soroljuk az a.) Egri körzetben Andornaktálya, Demjén, Eger, Egerbakta, Egerszalók, Egerszólát, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Novaj, Ostoros, Szomolya; valamint a b.) Debrői körzetben Aldebrő, Feldebrő, Verpelét települések a szőlőkataszter szerinti I. és II. osztályú határrészeit.

Az Egri borvidék termőhelyének teljes területe 22.162 ha, amelyből 18.302 I. osztályú. Ebből a hatalmas területből mindössze 5723 ha-t foglalnak el a jelenlegi termőterületek.

Talajadottságai

Nagyon változatos talajokkal találkozunk, mészkő, dolomit, agyagpala, vulkáni eredetű riolittufa, délebbre kavics, mocsári üledék.

Éghajlata

Éghajlata a Mátraaljáéhoz hasonló: viszonylag későn tavaszodik, nem túlzottan hosszú a tenyészidő. A borvidék az ország több borvidékénél hűvösebb (az átlagos évi középhőmérséklet 10,1oC).

Szőlőfajták és borstílusok

Hárslevelű, olaszrizling, leányka, chardonnay, ottonel muskotály, Müller-Thurgau, és kékszőlőből kékfrankos, merlot, pinot noir, portugieser, zweigelt, cabernet sauvignon, cabernet franc, syrah.

Az egri borvidék hazai viszonylatban a hűvösebb klímájú területek közé tartozik. Ebből eredően a jól megtartott illatok és szép savak hazája. Változatos talajokon terem a szőlő, ami komoly stílusbeli különbségeket eredményez.

Az „egri borstílus” kialakulásában szerepet játszó terroir adottságok ismerete tehát éppoly fontos, mint az itt otthonra talált szőlőfajták. Ha a fehérborokat nézzük, jól megfér egymás mellet két önálló stílus. Egyrészt sokan készítenek karcsú, magasabb savtartalmú, acéltartályban iskolázott száraz borokat, másrészt igazi nagy minőséget adnak azok a fajták, melyeknek borait fahordós érlelést követően magasabb alkoholtartalommal, esetleg kevés maradékcukorral palackoznak. Az előbbiek gazdag illatvilágukkal, az utóbbiak telt, húsos struktúrájukkal, olajos simaságukkal bűvölnek el. Az előbbi kategória remek megtestesítője lehet a királyleányka, sauvignon blanc, muskotály az utóbbié az olaszrizling, leányka, chardonnay, szürkebarát. Hagyományos volt valaha a furmint is - mostanában újra megjelent, mint ennek a stílusnak a képviselője. A debrői hárslevelű eredetvédett borkategória szintén jó keretet jelent – a keretet megtöltő borokra még várunk, holott a fajta képességeivel, akárcsak a termőhellyel – semmi hiba.

Az „Egri Csillag” néven 2011 óta létező kategória létrehozásának célja az volt, hogy az egri terroir képességeit fehérborban is meg tudják mutatni a termelők. Az első évjárat termése (2011) és az azt követők sok érdekes és értékes bort adtak. Az aromás fajták használata (tramini, sauvignon blanc, királyleányka) a nemzetközi kínálatban is érdekessé tehetik a márkát. Koncentráció, komplexitás és érlelhetőség szerint is különbséget kell tennünk az Egri Csillag Classic, Superior és Grand Superior kategóriák borai között. Míg a Classic borok egyértelműen könnyedek, gyümölcsösek és fiatalon történő fogyasztásra lettek szánva, a két utóbbi egészen más alapanyagból készül. Hivatott az egri borok szépségét megmutatni úgy, hogy nem fajtára, hanem a termőhelyekre koncentrálnak. Nem egyszerű feladat, de 3-4 éves korukra ezek a borok néha igazán széppé érnek. A fehér házasítások sokkal kevésbé elterjedtek a világ borvidékein. Talán a gyorsabb technológia miatt is nehezebb úgy kialakítani az arányokat, hogy ne egy ízbeli összevisszaság, hanem igazi harmónia alakulhasson ki az érlelés során.

Az Egri Bikavér a XIX. század végén jelent meg Magyarországon. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukció során a rendelkezésre álló, akkoriban nagyburgundiként ismert kékfrankost az oportót és a kadarkát összeházasítva hoztak létre egy testes, magas alkoholtartalmú cuvée-t. Ennek a márkának az igazi felfuttatója Grőber Jenő volt, aki a bor testének növelése céljából a medoc noir szőlőfajtát is hozzákeverte a cuvée-hez. Jó marketinggel és gondos minőségbiztosítással ez a bor egyike lett Eger, sőt Magyarország legismertebb borainak, amelyet a II. világháborúig világszerte megbecsülés övezett. Sajnálatos, hogy az elmúlt 50 év igencsak megtépázta ezt az egyébként jó marketing értéket hordozó márkanevet.