A borvidékről

A Tokaji borvidék területén már az ősszőlő is jelen volt, ezt bizonyítja az Erdőbénye környékén 1867-ben megtalált lenyomat, amelyet Vitis tokaiensis néven ismert meg a világ. Tudatosan minden bizonnyal csak a 9. században, a magyarság megjelentével kezdték el termeszteni a szőlőt, hiszen a honfoglaló magyarok már a korábban ismerték a bort, mint italt, ezáltal ennek alapanyagát, a szőlőt is. Maga a „Tokaj” elnevezés feltehetőleg az itt letelepedett kabaroktól származik, ám a terület első írásbeli megnevezése egészen Anonymus: Gesta Hungarorum című művéig várat magára. Ennek keletkezését nagyjából 1200-ra teszik, és itt kerül említésre Hegyalja és a szőlő kapcsolata.

Az 1200-as évek elejéről adatok vannak arra is, hogy élnek vendégnépek Potok-on (Sárospatak) és környékén, ugyanakkor hogy ők biztosan szőlőművesek voltak, az csak IV. Béla 1252-es okleveléből derül ki, amelyben „vinitoroknak” nevezi őket. Ezek a javarészt olasz származású emberek kombinálták az általuk hozott, és az itt megszokott ismereteket a termesztésről. A 14. századtól folyamatosan vannak írásos emlékek és bizonyítékok a tokaji bor kereskedelmére vonatkozólag. Ugyancsak ebben az évszázadban említik először a termőhelyeket, például Királyhegye (1338), Megyerhegy (1342), Mézesmál, Tarcal, Tokaj (mind 1434). A 15. század végére kialakultak a magyar borkereskedelem szállítási útvonalai: a bort elsősorban Lengyelországba szállították, Kassán keresztül, ám a legnépszerűbb magyar bor még mindig az erős és édes szerémi bor volt.

1521-ben a török feldúlta a Szerémséget, és ezzel együtt elpusztultak az ottani szőlők is, megszűnt a boraikkal való kereskedelem. Ahogy a török húzódott északra, úgy vették át az igények kiszolgálását előbb a baranyai, majd a tolnai termőhelyek, de ez sem tartott sokáig. Tokaj fokozatosan jutott el arra a pontra, hogy borainak stílusa és minősége, valamint a kereskedelmi viszonyok olyan konstellációt hozzanak létre, ami a felemelkedéshez kellett. De bizonyíték a jó borra az 1524-ben Magyarországon járt, és művét 1530-ban publikáló svájci orvos, Paracelsus esete is, aki a legmagasabb szinten emlékezik meg a tokaji borokról: „A vegetáliák a mineráliákkal társulván folyékony arannyá változnak”.

Az igazi áttörés ugyanakkor kétség kívül az aszú megjelenése volt, amihez minden bizonnyal több lépcső vezetett, és amiben történelmi körülmények is szerepet játszottak. Hegyalja – szerencsés évjáratokban – minden bizonnyal mindig is „előállított” bizonyos mennyiségű aszúszemet. Mint ismert, aszúszem akkor keletkezik, amikor a nemesrothadás magas cukorfokról indul, ellenkező esetben a szemek egyszerűen elrohadnak. Joggal feltételezhetjük, hogy ilyen szerencsés eset viszonylag sűrűn előállt, de két dolog elmozdulást jelentett ebben az ügyben. Az első, hogy az 1500-as években általánossá vált az „érés alá kapálás”, amely az érés javulását célozta. Ily módon az érettebb szőlő gyakoribbá vált, ezen keresztül az aszúsodásnak is megnőtt az esélye. A másik esemény már történelmi. 1566. szeptemberében a Szigetvárt Zrínyitől elfoglaló török csapatok a Tokaj várát ostromló János Zsigmond segítségére siettek, aki az Erdély oldalára átállt Némethi Ferenctől igyekezett visszafoglalni azt. Az ostrom idején persze szüretről szó sem lehetett, ezért azt nyilván jóval később ejtették meg a szokásosnál, ami felismerést hozhatott annak kedvező időpontját illetően. Akárhogy is volt, 1571. májusában megszületik az első írásos bizonyíték, a Garayak osztálylevele, amelyben a következő pontot olvashatjuk: „Az Vitézlő Garay János Bátyám uramhoz peniglen mutatom olly szép atyafiságomat, hogy az Tokai Pincében lévő Hetven Hordó és öttven áttalag Aszszú Szőlő Borokhoz nem tartom semminemű jussomat, és Ő Kegyelmének adom mind egészlen”.

Tokajban a 17. század elején megjelenik a furmint is, tény viszont, hogy ennek mikéntjét a mai napig homály fedi. 1611-ben Szántai Pál lelkész feljegyzi, hogy az erdőbényei prédikátorok rendelkeznek ezzel az újfajta szőlővel, míg ugyanitt Csulyak István is rögzíti 1629-ben, hogy létezik, de problémák vannak a furminttal, mivel nehezen bírja az esős időt.

1655-ben az országgyűlés törvényben szabályozta az aszú készítését, amelynek legfontosabb része, hogy dézsmaköteles ültetvényeken sem kell megfizetni az adót, így az aszú termelése növekedési pályára állt, a kereskedelem soha nem látott méreteket öltött: elindult a tokaji bor aranykora, a borúton 1714-ben már 20 000 hordónyi bor haladt keresztül. A Rákóczi-szabadságharc külpolitikai törekvéseit segítette az aszúborok ajándékozása, amely sokfelé megismertette a magyar borokat, így az I. Péter orosz cárral kötött politikai megegyezés által az orosz export is növekedő pályára állt, ami a szabadságharc bukása után sem enyészett el. A Tokaji Orosz Borvásárló Bizottság 1733-ban jött létre, és főképp Szentpétervárra szállított tokaji borokat. A Bizottság 1798-ig fenn is maradt a borvidéken.

Az 1730-as években jelenik meg Bél Mátyás Magyarország népének élete 1730 táján című műve, amely részletesen foglalkozik a borvidékkel, és amelynek dűlőosztályozását sokan ma is alapvetésnek tekintik.

A fenti események sikertörténetet sugallnak, a tokaji bortermelés ezekben az években mégis fokozatosan válságba került. Gyenge évjáratok követték egymást, a borhamisítás pedig elharapózott, így 1736-ban a helytartótanács bizottságot állított fel Hegyalján. Ennek folyományaként 1737. október 11-én kiadták a királyi körrendeletet, amelyben meghatározták a borvidék határait, és sok egyéb, a kereskedelmet és az előállítást szabályozó paragrafust vezettek be. A szabályozással létrejött a világ második eredetvédelmi rendszere (az első Chianti, 1716), amire méltán büszke Tokaj és Magyarország.

A 18. század ugyanakkor a kereskedelem szempontjából nem volt egyszerű időszak. Lengyelország orosz befolyás alá került, új vámszabályok léptek életbe, sok aszúbor eladatlan maradt, és ebből a helyzetből a 19. század elején sem sikerült kitörni. A 19. század vége aztán újabb csapást hozott nem csak Tokajra, hanem egész Magyarországra, megérkezett a filoxéra. A lassan induló rekonstrukció 1904-1906 között érte el legintenzívebb szakaszát, így 1911-re a Tokaji borvidék több mint 8000 kat. hold beültetett területtel rendelkezett, ráadásul ezek többsége már a kor szintjén modern, sorokba rendezett ültetvény volt.

Ennek ellenére a rekonstrukció végeztével sem állt vissza minden a régi kerékvágásba. Hiába hoztak az immár szakszerűen telepített szőlők óriási termésmennyiségeket, a vidék borai közben kiszorultak a kereskedelemből. Az 1914-ben kirobbanó világháború tovább pedig nehezítette a termelők helyzetét.

Az 1920-ban Trianonban aláírt béke során a borvidék az ország szélére került, elszakítva borainak közeli felvevőhelyeitől, az eddigi kereskedelmi útvonalak gócpontja, Kassa is immár a határon túlra esett. Ráadásul 1924-től sorozatos balszerencse sújtotta a területet, egymást érték a gyengébbnél gyengébb évek, majd jött a világválság.

A II. világháborúig terjedő időszakban a borvidék élete változó volt, kisebb fellángolások, és nehezebb időszakok követték egymást. A világégés természetesen mindent megváltoztatott, az utána következő „új rend” pedig több mint 40 évre eltemette a borvidéket. 1950-ben létrejött a Tokajhegyaljai Állami Gazdaság Borkombinát (ami a Tokaj Kereskedőház majd a Grand Tokaj jogelődje). A kereskedelem fő célpontja a szocialista országok a KGST, leginkább a Szovjetunió lett, a tömegtermelés igénye pedig szép lassan teljesen tönkretette magát a terméket is.

1990-től, a rendszerváltástól kezdve fokozatosan jött létre az új struktúra, amelyből a borvidék rengeteget profitált. Megjelentek az első magángazdák, akik előbb országos, lassan világhírnévre tettek szert. Az évtized elején elindult a privatizáció, amelynek során több, nemzetközi tőkével alakult, modern, más szemléletet is hozó pincészet kezdte meg működését. 1993-ban létrejött az Európai Unióval kötött megállapodás, amelyben rögzítették a származáshelyek védelmét. Elzász Tokay és Friuli Tocai elnevezései a 2007-es évjáratig tartó derogációval megszűntek. 2002-ben a borvidék a Világörökség részévé vált. 2004-ben új bortörvény lépett hatályba, amely az aszú készítését kizárólag Tokaj számára tartja fenn, egyúttal a borvidék nevét Tokaj-hegyaljai Borvidékről Tokaji borvidékre változtatta. 2012-ben pedig létrejött az eredetvédelmi helyzet, ami ma is meghatározza a borvidék szakmai életét.

TERMÉSZETFÖLDRAJZ

A Tokaji borvidék a szőlőtermesztés északi határán fekszik, vagyis Burgundiával fekszik egy hosszúságon. A viszonylag hűvös éghajlat 9-10 °C éves átlaghőmérsékletet jelent, a csapadékmennyiség 5-700 mm. A borvidék különlegessége a folyók hatásában rejlik, a Bodrog és Tisza őszi párája elengedhetetlen az aszúsodáshoz.

Rendkívül fontos a borvidék domborzata is. A leglényegesebb tényező, hogy a Kárpátok hegysége itt kifejezetten közel van, a Zempléni-hegység annak utolsó nyúlványa. Ennek vonulata egyrészt megvédi az északi, kontinentális szelektől, másrészt itt találkozik az Alföld felől érkező meleggel, amely viszont az érésben játszik döntő szerepet.

A borvidék délnyugat-északkeleti irányban húzódik egyfajta V alakot képezve. A V csúcsa a Kopasz-hegy, amelynek vulkáni kúpja uralja a tájat. Itt találkozik a borvidék az Alfölddel, emiatt az itteni dűlők viselkedése erősen eltér a borvidék többi részétől.

A domborzati viszonyokat tekintve a borvidéket hat részre lehet osztani, ez a hat terület Tokaj és környéke (Kopasz-hegy), a Mádi-medence, az Erdőbényei-medence, a Tolcsvai-medence, a Sárospataki-medence és végül Sátoraljaújhely (Sátorhegy). Ha ezeket külön-külön megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy ezek a medencék meglehetősen hasonlatosak annyiban, hogy egy-egy újabb V alakot formáznak, „bentről kifelé”. Ez azt jelenti, hogy a medencék egyfelől nyitottak a Bodrog felől érkező melegre és párára, másfelől a Zemplén felől érkező, és hűvöst hozó szél keveredik ezzel. Ez a folyamat alakítja ki azt a speciális mikroklímát, amely létrehozza a borvidék mátrixának újabb szintjét.

Tokaj legfontosabb tulajdonságait ugyanakkor – és ezzel a sokféleség utolsó szintjét – a talajban kell keresni, ez a végső kiváltója mind az egyediségnek, mind pedig a változatosságnak. A borvidék ebből a szempontból is nagyon szerencsés helyen fekszik, hiszen az Alföld és a hegyvidék találkozásánál, egy ősi törésvonal mentén jött létre, amelynek vulkáni működése ma alapjaiban határozza meg a talajszerkezetet: ahogy a helyiek mondják, a borvidék négyszáz vulkánra települt.

Ez a vulkáni működés nagyságrendileg 14-15 millió évvel ezelőtt, a miocén korban kezdődött és mintegy 9-10 millió éve fejeződött be, és annyira változatos volt, hogy a kőzetek és rétegeik gyakorlatilag kiismerhetetlenek. A földrengések, lemezmozgások, a kőzetképző anyagok folyamatos átalakulása miatt a vulkáni kőzetek szinte teljes változatossága felvonul előttünk, miocén andezit, dácit, riolit és riolittufa, de a szórt kőzetek (piroklasztok) is.

A vulkáni utóműködés során a feltörő gejzírek a hegység peremén és a kialakult kisebb medencékben forráskúpokat hoztak létre.

Mintegy 10 millió évvel ezelőtt, a pannon időszakban újabb kitörések nyomán alakult ki a Tokaji borvidék látványát uraló Kopasz-hegy dácit-kúpja. Ezután, de még a pannon időszakban a Kárpát-medence megsüllyedt, létrejött a Pannon-tenger, amely a mai magassági rendszerben mintegy 120 méteres magasságban fedte be a tájat. Később, a jégkorszak (pleisztocén) erőteljes lepusztulást, mállást, völgyképződést hozott, a lejtők alján pedig nagy vastagságban felhalmozódtak a különböző anyagok. A mai Alföld területéről érkező heves szelek jelentős mennyiségű poranyagot raktak le a hegyek lábánál, amely a diagenezissel löszként összeállva ma talajképző tényező.

A nagyfokú változatosság mellett is kísérletet tehetünk egyfajta besorolásra. Ez három fő talajtípust jelent. A legfontosabb borképző talajtípus az úgynevezett nyiroktalaj, amely a magmás kőzetek, elsősorban az andezit mállásából és összeállásából jön létre. Teljesen eltérő, de jelentős területeket borító talajtípus az említett lösz, amelyet sok dűlőben megtalálunk, mint a vulkanikus alapkőzetre rárakódott fedést. A harmadik, sziklamálladékból, erősen kovás kőzetekből, fehér riolitból mechanikai mállás során létrejövő anyag pedig a kőpor, amely nem igazán kötött, a vizet nem tárolja, nem kedvező a szőlőnek sem fagyveszély, sem szárazság idején.

Termőhelyek és eredetvédelem

TERMŐHELYEK

Első területünk a Kopasz-hegy környéke, amelyek alapja jórészt a lösz, dácit alapokon. A hegy egyik legelismertebb dűlője a Szarvas, amely tökéletes déli lejtő, alakja pedig mint egy nyitott könyvé, ami segít megőrizni az aszúsodási időszakban a Bodrog és a Tisza felől érkező párás levegőt. A Szarvas történetileg is fontos dűlő, a Bél Mátyás-féle klasszifikációban osztályon felüli, kivételes besorolást kapott, nyilván kiváló aszúsodási hajlama miatt.

Mielőtt beérnénk Tokaj városába, feltűnik az a dűlő-együttes, amit a népnyelv összefoglalva Hétszőlőnek hív, pedig az így hívott dűlő csak egyike az egyébként hét összefüggő dűlőnek, amelyek mind hozzátartoznak a látványhoz. Ez a hét dűlő sorrendben: Nagy-szőlő, Binét, Hét-szőlő, Kis-Garai, Szarka, Lencsés és Szerelmi.

A hegyoldal földrajzával kapcsolatban elsőre azt kell kiemelni, hogy a mai dűlők határai gyakorlatilag megegyeznek a korabeli határokkal. A két legnagyobb ezek közül a Nagy-szőlő és a Hétszőlő, ezek a Bél Mátyás-féle besorolásban I. osztályúak voltak. A hegyoldal legalacsonyabb pontja 100 méter körül, a legmagasabb rész a Kis-Garaiban található, ez 340 méter felett van. A negyedik dűlő a teraszosra kiépített Lencsés, amelynek remek mikroklímát biztosítanak a hőt visszaverő teraszfalak. Az egész hegyoldal talaja természetesen a már ismert dácit, és a lejjebb vastagabb, fent elvékonyodó lösz. A mintegy 10 hektáros Szerelmi dűlő alja 100 méteres tengerszint feletti magasságon található, a teteje pedig 280 méter felett, kitettsége déli-délkeleti, hardvere pedig ugyanaz, mint a korábban említett dűlőké, vagyis vastag, helyenként 15 méteres lösztakaró, dácit alapokon.

Mád a borvidék szőlőföldrajzi epicentruma. Talán a legismertebb dűlő a Szent Tamás, területe nagyságrendileg 80 hektár, és tulajdonképpen egy kúp. Innen körben futnak le a lejtők, így tulajdonképpen lágy északi kitettség is létezik. A Szent Tamás legmeghatározóbb tulajdonsága az ásványosság, amely a nyugati, de főleg az északi oldalon a leginkább jellemző. A talaj az egész dűlőben kifejezetten köves, kőmorzsalékos, melyet vörösagyag vesz körbe, és amely víz hatására téglaszerűen vörös hatást kelt.

A Szent Tamástól délre, délnyugatra található a szintén jól ismert Nyulászó, amely tulajdonképpen egy félkúp, és amelynek legmagasabb pontja 195 méter körül található, éppen az északi határánál, ahol a Szent Tamás határolja. Talaja a déli részen agyagos, de legásványosabb része a keleti és a nyugati. Sokféle réteg rakódott egymásra, közöttük pedig mállott kőzetek találhatóak, ez esetben is a zeolit a leggyakoribb.

A Király dűlő a fenti két dűlőtől keletre található, a felette magasodó hegy pedig a legmagasabb a Mádi-medencében, kerek 380 méter. Itt 2003-tól termelők összefogásában kezdődött a nagyszabású rekonstrukció, amely mára létrehozta Magyarország talán legimpresszívebb dűlőjét. Nagyon erős ásványosodás ment itt végbe a miocén korban, mintegy 15 millió évvel ezelőtti időtől kezdve. Többféle talajtípust lehet megkülönböztetni rajta, a délnyugati részen például kemény, kvarcosköves, itt a legkötöttebb, legmasszívabb a talaj, korábban Veres Királynak is hívták… A Kakasok és a Betsek sarkán fehér, törmeléktufás, majdnem építőkő minőségű anyagokat hordozó területet találhatunk, itt komolyabb kiömlés lehetett, ez a talaj már hasonlatos a Betsekéhez. Van a közepén – ahol a bánya is található – egy vörösagyagos, vörös zeolitos altalajjal bíró rész, amely egyben a legmelegebb is. Végül a teteje, az új rész már puhább vörösagyagot hordoz, ugyanakkor zeolitos, buborék-kvarcos.

A Királytól közvetlenül délre található a Betsek, amelynek írásmódja is érdekes, némely forrás és némely kor Becseknek írta. Tulajdonképpen egy nagy lapos domb, amelynek 230 méter körül van a legmagasabb pontja. Öt tufaszórási pont is található benne, a hatodik a már említett Király dűlővel határos pontja, ahol a Király talaja a Betsekéhez hasonlatos. Ez a fehér tufa a legmagasabb részeken a legdominánsabb, olyannyira, hogy a kissé északiba hajló kitettség ellenére a helyiek ezt a részt tartják a legtöbbre.

A Betsektől délkeletre és keletre még két ismert dűlő húzódik, a Veresek és a Kakas, az utóbbit nem célszerű összekeverni a bodrogkeresztúri Kakassal. A mádi Kakas dűlő meglehetősen nagy, kitettsége nyugati, szőlővel beültetett legmagasabb pontja 280 méter körül van.

A Veresek kitettsége nyugati, nem túl meredek. Riolittufás alapkőzet van itt, valamint annak törmelékeiből összeállt talaj, amelyben vas-hidroxid egyáltalán nincs, vagyis a dűlő biztosan nem a talaj színéről kapta a nevét. Az aprózódás olyan mértékű itt, hogy már maga a kőzet is talajstrukturáló tényező, ezért az ásványosság fokozott mértékben jelenik meg.

Az Úrágya Mád nyugati oldalán, közvetlenül az utolsó házsor mellett-felett húzódik, kifejezetten meredek keleti dőléssel. A dűlő rendkívül köves, nagyon vörös agyagtalaj jellemzi, amely legfelül még egy méter sincs az erősen repedezett zeolitalapkőzet felett.

A szomszédos Urbán dűlő legértékesebb része a falu felé benyúló kis nyúlvány, amelynek talaja már részben más, mint a felette lévő Úrágya területen. Ott a kövek legömbölyödöttebbek, itt inkább laposak, ennek oka a vulkáni működés újabb és újabb eseményei. A talaj a legfelső részen vörös- és sárga-agyagos, lejjebb pedig egy erősen mállott zeolitos rész következik. Nagyon sok fosszíliát tartalmaz.

Az Úrágyától délre helyezkedik el a Birsalmás, amely teljesen déli kitettségű, kis nyugati beütéssel. Meglehetősen meredek, talaja vörösagyagos és zeolitos.

Az Úrágya-Urbán-Birsalmás csatártriót a Közép-hegy, Hold-völgy, Sarkad, Őszhegy középpálya fedezi nyugatról, egyik komolyabb dűlő, mint a másik. Talán a legismertebb a Hold-völgy, amely Mádról Rátkára is átnyúlik, kitettsége nagyjából déli, talaja nem mállékony, tömörebb kvarcitos riolit. Tartalmaz vas-hidroxidot is, amelytől megkapja azt a kis vöröses árnyalatot, amely a felszínen is látható.

Rátkán a talajszerkezetek nagyon hasonlóak Mádhoz, a Hold-völgy és a Közép-hegy dűlő át is nyúlik ide. A leginkább ismert két dűlő ugyanakkor a Padi-hegy és az Isten-hegy, a két dűlő tulajdonképpen két összeolvadt domb. A teljesen nyugatra néző oldal, az Isten-hegy talaja vályog, amely keveredik némi meszes üledékkel, horzsakővel, elaprózódott kvarcittal, a dűlő déli részén opállal és jáspissal, északi részén zeolittal. A Padi-hegy tetején – vagyis a nyugati domb teljes keletre néző részén – inkább kvarcitok találhatóak, de nyomokban obszidián is feltűnik, nyugati részén kvarcos, kemény a kőzet, déli-délkeleti oldalán vörösbe hajló sárga vagy vörösagyag jelenik meg. Déli részén egy jól körülhatárolható területen gejzíres kürtő nyomára lehet bukkanni, amit egy nagy bentonit talajlencse bizonyít.

Rendkívül érdekes, de még kevésbé felfedezett a Mádi-medence legmélye, vagyis Tállya és Abaújszántó. A két települést tulajdonképpen egy észak-nyugatról délkelet felé húzódó gerinc köti össze, így a dűlők többsége dél-nyugatra néz. A hardver itt is riolit és riolittufás nyiroktalaj, a dűlők minőségét leginkább a magasságuk határozza meg, a helyiek a a déli kitettségű Hasznost tartják a legjobbnak.

A Mádi-medence földrajzilag nem ér véget Mád déli határánál, ide kell meg sorolnunk Mezőzombor, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud és Szegi dűlőit is részben vagy egészben. A főúttól balra azonnal lenyűgöző dűlőegyüttest fedezhetünk fel, amelyet három kitörési pont határoz meg. A leginkább északi a Harcsa-tető (ilyen név alatt dűlő is létezik), ettől délre egy kis völgy után következik a Király-tető (nem keverendő össze a mádi Királlyal), majd ezektől kissé keletre következik a Hangács. A dűlőcsoport legnagyobb darabja a Dorgó, amelynek egy részét jó ideig Disznókőnek is hívta a népnyelv, bár ezen a néven a hegyközség már nagyon régóta nem tart nyilván dűlőt. Kitettsége döntően nyugati, kisebb mértékben déli.

Híres termőhely itt a Kapi, amelynek története szorosan összefügg a Lajosok és a Hangács dűlővel. A Hangács sötétebb színű, több agyagot, nagyobb riolitdarabokat tartalmazó talajjal rendelkezik, míg a Kapi és a Lajosok lazább szerkezetű, vályogszerű agyag, sok helyen löszrétegekkel, meszes bemosódásokkal, inkább morzsalékos riolittufával. A Kapi, a Hangács és a Lajosok is déli kitettségű, az Alföldre néző, a gerinc által északról védett dűlők, amelyek aszúsodási képessége is igen jó.

A bodrogkeresztúri Kakas dűlő kitettsége délkeleti, nem meredek, kissé katlanszerű, mikroklimatikusan kifejezetten érdekes, hiszen melegsége ellenére a savak jól tartják magukat, és így megmarad a vibrálás a borokban. Talaja kifejezetten egyedi, hiszen a riolittufa viszonylag nehezebb és sűrűbb, aprózódása közepes. A talaj legfelső egy métere kötött, alatta azonban repedezett kőzet található, amely közé könnyedén hatol be a szőlő gyökere.

A Lapis dűlőhírnevét elsősorban aszúinak köszönheti, és ez nem is csoda, hiszen a Bodrog közelsége biztosítja a megfelelő párát a szeptember-novemberi időszakban. A Lapis dél-keleti irányba néz, fokozatosan lesz egyre meredekebb, a teteje pedig már teraszos. Riolittufa alapokon nyugszik, de legfelső talajszintje szürke és barna agyag.

A Lapis közvetlen szomszédságában található a Vár-hegy, amely egy meglehetősen aktív vulkán volt, ez látszik a talajszerkezetből, a kutatófúrások le sem értek a tufaréteg aljáig, a feltalaj pedig a mállott tufa és a barna erdőtalaj alkotta nyiroktalaj. A Vár-hegy ismert dűlője a mindössze hét hektáros Barakonyi, amelynek kitettsége dél-nyugati, közepén egy kis gerinccel, így létezik egy kis dél-keleti oldal is. Felszíne erodált, a humusztartalom elég kicsi, a szőlő így komoly munkára van kényszerítve.

Az Erdőbényei-medence Olaszliszka településnél ér ki a Bodroghoz, és egy előhegy az, amit elsőre észrevehetünk. Tucatnál is több, nevesített kis dűlő található rajta, de az igazi érdekességek beljebb, Erdőbénye környékén vannak, a legnagyobb név kétség kívül a Lőcse, a források szerint az 1700-as évek közepétől Lőcse város volt a tulajdonosa. A 15 hektáros dűlő délnyugati kitettségű, talaja tiszta riolit, meglehetősen sok obszidiánnal gazdagítva. A szomszédos Omlás viszonylag nagy, 30 hektár körüli dűlő, kitettsége déli, talaja perlites-horzsaköves riolittufa málladék, melyet nyiroktalaj fed.

Tolcsvától keletre három gerincet figyelhetünk meg, az első a Petrács dűlőnél kezdődik, a dűlő annak nyugati oldalán fut le. Már Sárazsadányhoz tartozik a mintegy 100 hektáros Szár-hegy, tulajdonképpen ez a harmadik gerinc, amelynek déli kitettsége két irányba, keletre és nyugatra is lehajlik. Talaja kivételes, a felszínen a humusztartalom minimális, kőzetmálladékos, malachitos, jáspisos konglomerátum az egész.

Mindenképpen beszélni kell az Erdőbényét és Tolcsvát összekötő út feletti, ránézésre is kivételes dűlősorról, amely 2-3 kilométer hosszan fut fel a hegyoldalra, mintegy 150 métertől 250 méterig beborítva azt. A Budaházi, a Szentvér vagy a Mandulás a legismertebb dűlők itt.

A borvidék harmadik fordított V alakja Bodrogolaszitól kezdődik és Sárospataknál éri el legnagyobb mélységét, itt Makkoshotyka települése van a V csúcsában. Hercegkútnál egy előhegyet figyelhetünk meg, ez a Gombos-hegy, rajta az azonos nevű dűlőt nevesítette a termékleírás. Sárospataktól északra két nagyobb hegy is található, a 250 méter körüli magasságú (újabb) Király-hegy és a 300 méteres Megyer-hegy. Mindkettő déli oldalán az azonos nevű, meglehetősen nagy dűlők terpeszkednek, területük meghaladja a 100 hektárt.

Kivételes, de kevésbé ismert a Sátoraljaújhelytől nyugatra eső Sátor-hegy, amely 420 méter fölé emelkedik, és amely nyugat felé, egy nyereg után a 100 méterrel alacsonyabb Fekete-hegyben folytatódik. Természetesen e két hegy is vulkanikus eredetű, nyiroktalajokkal borított dácit kúp, amelyeken a szőlő 250 méter magasságig is felkúszik, és olyan dűlők néznek délnek, mint a Fekete-hegy, a Szemszúró, a beszédes nevű Köves-hegy, a Vióka (innen már egy dűlőszelektált bort ismerhetünk), vagy a közismert Oremus.

EREDETVÉDELEM

Tokaj eredetvédelmének története 1737-ben kezdődik, de csak 2012-ben készült el az a termékleírás, amely a modern borászat alappillérévé válhatott. Azóta nem kevesebb, mint tíz módosítás jelent meg, ezek számbavétele önmagában sem egyszerű, de ehhez még hozzájön, hogy a borvidék helyzetéből adódóan itt övezik a legnagyobb viták az összes módosítást.

A 2012-es szabályzat alappillére a hat engedélyezett szőlőfajta (furmint, hárslevelű, sárgamuskotály, kabar, kövérszőlő, zéta), valamint az akkor még nyolc bortípus: fehér bor, késői szüretelésű bor, aszú (3,4,5,6 puttonyos), aszúeszencia, eszencia, máslás, fordítás, szamorodni (száraz és édes), valamint plusz egyként a pezsgő (amely kizárólag palackos erjesztésű lehet). Mindegyikhez meghatározták a szükséges analitikai és készítési szabályokat, ezen kívül lehatároltak száznál is több dűlőt. A dűlős borok tekintetében kimondták, hogy 100%-ban évjárat-, eredet, és fajtaazonosnak kell lenniük a boroknak.

Fontos változás lépett életbe 2013-tól: Megszüntették az aszúeszencia bortípust, illetve az aszú puttonyszámokat is, ugyanakkor ez utóbbihoz szükséges egy kis magyarázat: Az aszúnak hívott bornak ettől kezdve minimum 120 gramm maradékcukorral kell rendelkeznie, ugyanakkor a borász változatlanul jelölheti a puttonyszámot is, kivéve a 6 puttonyos feliratot, amelyet csak 150 grammtól lehet használni. Azóta csak kisebb, technikai módosítások mellett 2020-ban 45-ről 60 grammra emelték az édes szamorodni, a máslás és a fordítás minimális cukortartalmát, illetve engedélyezték az aszú nagyobb méretű palackba (magnum, etc.) történő töltését.