A borvidékről

A Tiszaalpár falu melletti szőlőket már 1075-ben említi egy oklevél (ez a terület ma már a Kunsági borvidék része), azonban az is bizonyosnak tűnik, hogy a magyar törzsek megjelenését követő időkben (9. század) az itteni területeken inkább az állattenyésztés volt a fő mezőgazdasági ágazat. Mátyás uralkodása alatt (1458-1490) a szegedi polgároknak főleg a mai Szerbia területén lévő Szerémségi borvidéken voltak birtokaik. A török hódítás után (16-17. század) aztán nem csupán a szerémségi bornak áldozott le, de a Magyarország középső részén lévő síkvidék, az Alföld is majdnem teljesen elnéptelenedett.

Ebből az időből Szegedről név szerint is fennmaradt több szőlőbirtokos neve is, ami egyrészt jelzi, hogy nem halt ki teljesen a szőlőtermesztés a muzulmánok alatt, másrészt a korabeli borárakról is maradtak fenn iratok, ami bizonyíték arra nézve, hogy a muzulmánok megtűrték a borkereskedést.

A török kiűzése után a fejlődést viszont jelzi, hogy 1731-ben a Hódmezővásárhelyen összeírt 843 háztartásból 495 fizetett bordézsmát, az egy háztartásra jutó bor pedig elérte a 600 litert. A filoxéra (19. század vége) a környékbeli szőlőket is a felére ritkította, az újjátelepítések után pedig a borok ára és minősége is zuhant.

A II. Világháború utáni időszakban létrejött termelőszövetkezetek öröksége ma is jól látható a szőlők koncentráltságából. Ez alapján a borvidék csomópontjai Mórahalom-Ásotthalom, Csongrád-Bokros, Hódmezővásárhely-Sóshalom és Kistelek. 2009. óta a borvidék központja Csongrádra került, ez érthető is, hiszen a kistermelők jelentős hányada itt gazdálkodik, és a borvidék is innen nyerte a nevét.

A rendszerváltozást követően a borvidék igazán soha nem talált magára, bár bizakodásra adhat okot, hogy Szegeden és Csongrád környékén is feltűnt néhány új borászat és fiatal termelő, akik ígéretes borokat tesznek le az asztalra akár a pincekóstolók, akár a híres Szegedi Borfesztivál alkalmából.

TERMÉSZETFÖLDRAJZ

A Csongrádi borvidék a Tisza alsó folyása mentén helyezkedik el mintegy 100 km hosszan, nyugatról és északról a Duna-Tisza Közi Homokhátság, keletről a Maros-Körös köze, délről az országhatár határolja. A tengerszint feletti magasság a területek többségén alig haladja meg a 100 métert és mindenhol 120 méter alatt marad. Az itteni termőhelyeken főként az öntéstalajokon kialakuló lepelhomoktalajok a jellemzőek, kisebb részben barna erdőtalajok és csernozjom is előfordul. Nagy vonalakban két típusra bontható a borvidék, egyrészt a hajdani ős-Duna medrei, melyeket később a Tisza is „felhasznált”, másfelől a homokkal borított térszínek. Az utóbbira jó példa Ásotthalom vidéke, ahol északnyugat-délkeleti vonalban helyezkednek el az egymástól 4-500 méterre található, 3-8 méter relatív magasságú homokhátak. Itt a vízzáró, agyagos réteg 4-8 méter mélyen húzódik a laza homokos talaj alatt. A homokbuckák közti mélyebb, időszakosan vízzel borított területek sokszor szikes talajúak. A Tisza mentén a hajdani vízzel borított térszínek váltakoznak az egykori szárazulatok buckáival. Itt a 2-3 méter vastagságú réti agyagrétegekre apró és középszemű folyóvízi homok rakódott. A napfényes órák száma itt a legmagasabb az országban (2200 óra), egyes években a kontinentális klímában mediterrán hatások is tapasztalhatóak. Az csapadékmennyiség itt is viszonylag alacsony (450-500 mm), de a területet átszelő folyók (Tisza, Körös, Maros) kedvezően hatnak a talaj vízellátottságára és a levegő páratartalmát is kedvező irányba befolyásolják. Az aszályos években a csapadék hiánya katasztrofális lehet, előfordul, hogy júliusban mindössze 10 mm csapadék hullik. Szintén erős károkat okoznak a késő májusi fagyok, bár az elmúlt években a klímaváltozásnak köszönhetően kevesebb a tavaszi fagykár és súlyosabbak a nyári aszályos periódusok.

Termőhelyek és Eredetvédelem

TERMŐHELYEK

A ma már Csongrádhoz tartozó Bokros hajdan a Tisza ártere volt, ennek megfelelően főként fiatal öntéshomok takarja itt a felszínt, amit eleinte a kutak környékére telepített bokrokkal (innen a név) próbáltak megregulázni. Vérbeli vörösboros vidék ez, ahol egészen elképesztő kadarkákkal és kékfrankosokkal lehet találkozni. A Hódmezővásárhely melletti Sóshalom egy a hajdani tiszai ártér és a Hód-tó vízlepte területeiből állandó jelleggel kiemelkedő szárazulat, ahol a löszös aljzatot szintén homok fedi. Napjainkra csupán ennyi maradt a régi vásárhelyi dűlőkből, melyek ma már leginkább a városrészek elnevezéseiben őrződtek meg. Mórahalom és Ásotthalom pedig leginkább a régi szegedi dűlőket őrzik, szintén homok borította területükkel. Itt fontos megjegyezni, hogy a határ túloldalán is folytatódott – és folytatódik is – a borvidék, és bizony a borok is egyre ismertebbek arrafelé, mi több, néhány 100-120 éves kadarkaültetvény átvészelte a viharos éveket, és újra bort szűrnek az öreg tőkékről. Azokról, melyekről az első világháborúba induló bakák is az utolsó hazai korty nedűt itták.

Eredetvédelem

A 2012-ben életbe lépett termékleírások során a borvidék nem határozott meg a bortörvény előírásainál szigorúbb feltételeket.