32 éve a magyar bor szolgálatában

Zilai Zoltán borászként dolgozott a rendszerváltozás előtt, de igazán a kilencvenes években vált megkerülhetetlen szereplőjévé a hazai boréletnek. A Budavári Borfesztivál és a Vinagora nemzetközi borverseny szervezőjét arra kértük, meséljen arról, hogyan jutott el idáig.

Édesapám a Kertészeti Egyetemen tanított, az ampelográfia ismert alakja volt, dédnagyapám pedig Atkáron volt vincellér, ahol a gyöngyösi pénzügyi elit szőlőit művelte és a borait gondozta a pincében. Ezzel a családi háttérrel már az általános iskola után eldőlt a sorsom, hiszen Budafokon végeztem a középiskolát és utána egyenesen vezetett az utam a Kertészeti Egyetemre, ahol borász-mérnökként végeztem. Onnan a Hungarovinhez kerültem, borász-technológusként dolgoztam közel tíz évig, így a hazai és a nemzetközi borszakmai életbe is elég jól bele tudtam kapcsolódni.

 

Mit csinált a nyolcvanas években egy borász-technológus?

Leginkább házasításokat, nagy tételben. Úgy kell elképzelni, hogy a jellemzően nagy termésre beállított ültetvények nem túl jó alapanyagából kellett úgynevezett bortípusokat előállítani. Persze szakmailag ez komoly kihívás, ha úgy tetszik, szép feladat volt, de nem sok köze volt a minőséghez.

 

Mit ért bortípusok alatt?

Például a Soproni Kékfrankost, a Villányi Burgundit, az Egri Bikavért, a Szekszárdi Vöröset, a Debrői Hárslevelűt, a Füredi Rizlinget, a Badacsonyi Szürkebarátot. Ezekre megvolt a szabvány, az elvárt sav és cukormennyiség, illetve az alkoholtartalom. A Debrői Hárslevelű például 12-12,5 % alkohol mellett 15 gramm/liter cukortartalmat jelentett. Több tíz, netán százezer hektót is kellett készíteni típusonként egy-egy évben, felügyelni a készleteket, rendben tartani őket, házasítani, ellenőrizni a minőséget, kiírni a szükséges javításokat, az esetleges avinálást, mustsűrítménnyel történő édesítést, utána pedig újra kellett ellenőrizni a minőséget, elintézni az engedélyeket, palackozni és szállítani a hazai és külföldi piacokra.

 

Így érkeztünk el a kilencvenes évekbe.

A rendszerváltáskor, harmincegynéhány évesen, tíz év szakmai tapasztalattal és munkával a hátam mögött, létrehoztunk egy borkereskedő céget, ez volt a CorVinum Kft. Az ötlet az volt, hogy a szakmai kapcsolataimat felhasználva részben tanácsadóként, részben kereskedőként olyan borokat kutassak fel és tárjak a nagyközönség elé, ami enélkül talán nem is jutna a piacra. Ez 1992-ben történt, akkor már 10-20 borászat volt jelen a piacon palackozott borokkal, részben nekünk is köszönhetően. Persze az eredeti cél az export volt, de nagyon gyorsan kiderült, hogy az nem működik, a fejlődő nyugati borpiacra a volt szocialista blokkból nem lehetett bort eljuttatni. Szerencsére a hazai vendéglátásban nagyon beindult a borértékesítés. A hőskorban, vagyis a kilencvenes években az összes ma már nagy név úgy indult, hogy az éttermek adták el a borát. Ez olyannyira így volt, hogy volt egy megállapodásunk a termelőkkel, hogy nem visszük be a boraikat az akkor már jelen lévő élelmiszerláncokba. Egyébként ez volt a második kereskedelmi tévedésünk, mi még tartottuk magunkat ehhez, amikor már mindenki rég beszállított a hiperekbe, így viszont nem tudtunk elég forgalmat generálni, pedig egyre nagyobb volt a nyomás a termelői oldalról.

 

A borfesztiválnak ekkor még nyoma sem volt?

Dehogynem, ezek a történetek szinte együtt indultak és párhuzamosan futottak nagyon sokáig. A Magyar Szőlő- és Borkultúra Alapítványt is 1992-ben alapítottuk. A rendszerváltás elején az új struktúrák még, a régiek pedig már nem működtek, minden változott, bizonytalanná vált. Azt gondoltuk abban a helyzetben, hogy akik a szakmai körben kompetensek és befolyásuk van, azokat ültessük le egy asztalhoz az alapítványban, legyen ez egy egyeztető fórum, egy esély, hogy megmaradjon párbeszéd, a közös gondolkodás. Ezt akkor mindenki elfogadta, de nagyon hamar felmerült, hogy oké, hogy itt vagyunk, de mit is csinálunk? A cél pedig az lett, hogy szervezzünk egy nemzetközi szakkiállítást. Akkor keresett meg minket az Interkoncert, hogy borfesztivált szerveznének, ebből az egymásra találásból és ebből a két irányból megközelített szándékból született meg 1992. szeptemberében az első Budapesti Nemzetközi Borfesztivál a Vörösmarty téren. Sok kultúrával, sok szakmai elemmel, valahol a két idea között, mert ez ugyan nem szakmai kiállítás volt, de nem is egy bortól folyó szüreti mulatság. Három-négy évig ment így, de utána az Interkoncertet elsöpörte a privatizáció, így maradt egyedüli szervezőként az alapítvány.

 

Közben pedig, 1991-ben átadták az első Év Bortermelője díjat, Tiffán Edének.

Azt még a Hét Borbírák rendje ítélte oda, a Magyar Bor Akadémia 1992-ben alakult meg és a díj odaítélését csak 1996-ban vette át. Az élet úgy hozta, hogy az akadémiának 9 évig voltam főtitkára és utána hét évig elnöke, vagyis 2006-tól 2022-ig meghatározó munkám volt a díj odaítélésében is.

 

Lehet, hogy provokatív a kérdés, de hogyan történt Balla Géza győzelme?

Arra gondolsz, hogy Géza határon túli magyarként hogyan kaphatta meg az elismerést? Egész egyszerűen benne volt a levegőben, ilyen volt a közhangulat. Szerencsére a borvilág messze nem olyan megosztott, mint a társadalom egésze! Persze sokat segített Módos Péter elnök 2004-es döntése, amikor az ominózus népszavazásra reflektálva az akadémia megszólította az összes komoly, határon túli magyar szakembert. Ez volt a mi privát tiltakozásunk. Viszont Géza győzelméhez semmiféle módosításra nem volt szükség, a díj neve az Év Bortermelője Magyarországon, vagyis ez nem arról szól, hogy magyarországi borászt kell megválasztani, hanem tulajdonképpen bárkit, aki a boraival jelen van Magyarországon. Erről egy közgyűlési határozat is született, hogy tisztázzuk, a díj nyitott, mindig is az volt, a határon túli magyar borászok előtt is. Mondjuk a szabályzat azt sem írja elő, hogy a díjazott magyar legyen.

 

Kanyarodjunk vissza a kilencvenes évekbe. Mikor volt az első Vinagora?

Az is 1992-ben, akkor rendezte meg először a Hungexpo a Foodapestet. A koncepció az volt, hogy élelmiszeripari szakkiállításokat szervezzenek, ebben fontos szegmens volt a bor és felkérték a Magyar Szőlő- és Borkultúra Alapítványt, hogy legyen partner a kivitelezésben. Ennek a szakkiállításnak a keretei között szerveztük meg a borversenyt mint kísérő programot. Előtte felkerestem Böjte Gabi bácsit, aki az 1972-es budapesti Concours Mondial főszervezője volt, hogy segítsen nekünk, hogyan is kell egy ilyen nagy, lehetőleg nemzetközi versenyt megszervezni. Az első Vinagorán 117 minta volt, bírált László Gyula Dél-Afrikából, Jozef Barna Ausztriából, szóval volt egy nemzetközi hangulata is a dolognak.

 

A nemzetközi hangulat nem azonos a nemzetközivé válással.

Jól látod, de azt is tudni kell, hogy akkoriban indult a nagy nemzetközi borverseny boom és mi szinte az elejétől ennek a részesei voltunk. 1994-ben Louis Havaux meghívott a brüsszeli borversenyre bírálni (ez a Concours Mondial de Bruxelles - a szerk.), ahol már 900 mintával dolgoztak. Akkoriban a borversenyek az OIV szabályait követték, de a kilencvenes évek második felében annyi verseny született meg, hogy már megjelent az üzleti szempontok érvényesítésének igénye. Ezért jött létre a Vinofed, a nagy nemzetközi versenyek szövetsége, akik ragaszkodnak a szigorú szakmai sztenderdekhez.. A Vinagora ugyan nem volt ott az alapítók között, de nagyon hamar csatlakoztunk a kezdeményezéshez, már a 2000-es évek elején, és szintén rövid idő alatt a Vinofed alelnöke lettem.

 

Hogyan kell elképzelni egy borversenyen a bírálatot?

1992-ben mi már 100 pontos rendszerben bíráltunk, hibapontos bírálati lappal, ami nagyon fontos nagy számú minta bírálata esetén, hiszen jelentősen megkönnyíti a munkát. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy sorvezetőt, amit nemzetközi sztenderdek alapján alkottak meg. A bíráló megkapja a bort, amiről jó eséllyel semmit nem tud, aztán ránéz a sorvezetőre és az végigvezeti a kinézettől, mint például a tisztaság, a szín, az illaton át (aminek szintén a tisztasága és az intenzitása a lényeg) egészen az ízig, pontosabban addig a komplex dologig, amit a szánkban érzünk. Ez a test, az íz, a lecsengés hosszúsága, stb. A végén pedig adunk egy összpontszámot is, így jön ki a végeredmény.

 

Ki dönti el, hogy melyik borverseny presztízse a nagyobb?

A borversenyek nagy felívelési időszaka új helyzetet teremtett a piacon, ez elkezdte erodálni a szakmai hátteret. Az OIV 30%-os szabálya, vagyis hogy a benevezett borok maximum 30%-a kaphat érmet, az üzleti alapon szerveződő versenyek számára elfogadhatatlanná vált, hiszen minél több az érem, annál több lesz a nevező, vagyis a nevezési díj. A borversenyek világát eleve érdemes kettéválasztani a klasszikusan bortermelő országok által szervezett versenyek csoportjára és az angolszász kultúrák által szervezett borversenyek világa. Az utóbbiak jellemzően nagy mintaszámúak és mindig olyan országokban szervezik meg, akik óriási importőrök, ez jelenti számukra a legnagyobb előnyt, így nőttek hatalmasra a mintaszámokat tekintve. A piachoz legközelebb dolgozó versenynek van a legnagyobb hatása a piacra, ez evidens. Az atlanti világnak a kommunikációban is hatalmas szerepe van, az elmúlt száz évben az angolszász kultúra a meghatározó a világban, ez a borversenyek világára is igaz. Ők nem kérnek az OIV szabályokból, teljesen piaci alapon szervezik a versenyeket, más szakmai háttérrel, számomra egyébként már megkérdőjelezhetően. A Vinagora az érem másik oldalát képviseli. Sokkal több szakmai szabályt veszünk magunkra, ráadásul egy kis ország piacán működünk. Ez nem kedvez a külföldi borászatok nevezési kedvének. (nevet) Szerencsére az 500 mintás versenyből sikerült kitörni, most már évek óta 1000 körül alakul a mintaszám, de ez szerintem főleg az online kommunikációnak köszönhető, illetve a megalkuvásmentes szakmai hozzáállásnak, ahogy ehhez a versenyhez állunk immár több mint 30 éve. Én személyi szerint is nagyon sokat dolgoztam a Vinofed elnökségében, hogy ez a rendszer jól, szigorúan de zökkenőmentesen működjön.

 

Egy borverseny bizonyos értelemben marketing is, nem?

Nem volna haszontalan, ha a stratégia részét képeznék a borversenyek a közösségi bormarketingben. Évtizedek óta mondom ezt, teljesen hatástalanul. 15 évig a mintaküldést is megszerveztük a Vinofed borversenyeire, évente 400-500 magyar bort küldtünk ki a nemzetközi versenyekre és még kommunikáltuk is az eredményeket, de idéntől ezt sajnos befejeztük. Tavaly februárban megváltozott a jövedéki törvény, így már nem lehet mintaérték nélkül borokat fogadni, tárolni, csak jövedéki engedély birtokában. Lehet, hogy az e-cigaretták miatt született a jövedéki törvény ezen változása, de ezzel egyben tönkretették a mintagyűjtési részét a dolognak. Ezt jeleztem a HNT-nek, a minisztériumnak, a főosztályvezetőknek, a miniszteri biztosnak, de nem történt semmi. Nemhogy nincs borverseny stratégia a közösségi bormarketingben, de még a minták küldését is ellehetetlenítik, legalábbis közösségileg. Egyénileg mindenki meg tudja oldani, de egyrészt így sokkal többe kerül másrészt nyelvi és egyéb korlátok miatt egészen biztos, hogy sokkal kevesebben fognak nevezni, így a magyar borok nemzetközi híre még tovább fog csorbulni. Ha nincs magyar bor a nemzetközi borversenyeken, akkor már a szakma sem fogja tudni, hogy itt egyáltalán bortermelés folyik. A versenyek kérdésével fontos lenne foglalkozni, hiszen óriási kínálat van a piacon, és ezek a borversenyek orientálják a fogyasztókat a választásban.

 

Apropó fogyasztó! Ha egy átlagos borkedvelő egy szupermarketben találkozik egy Vinagora aranyérmes borral akkor mit várhat attól a palacktól?

A Vinagora aranyérem azt jelenti, hogy olyan bort vesz le a polcról, ami garantáltan, tévedésmentesen messze az átlag fölött van. Ha mindezt megfelelő áron kínálják, akkor az a tanácsom, hogy rögtön vegyen belőle egy egész kartonnal. Nem fogja megbánni!