Pincér, egy kőbányait!

Ma már ennek a mondatnak nincs túl sok értelme, de gyerekkoromban, sőt, a szüleim gyerekkorában is egyértelműen azt jelentette, hogy az illető kért egy korsó/pohár/pikoló sört. Nem úgy ükapáink idejében, amikor ha ez elhangzott, bizony sárfehér, kövidinka vagy vörösdinka került a pohárba…

Nézzünk is rögtön egy példát, nehogy úgy gondoljátok, hogy csak kitaláltam az egészet! Gaál József elfeledett költőnk és drámaírónk A peleskei nótáriusban (1838) ezt a mondatot adta Baczur Gazsi, a pesti korhely szájába: „Kellnér! egy portio roszprádlit foghagymával s egy itcze steinbruchit!” A steinbruchi, vagyis kőbányai akkortájt semmiféle külön magyarázatot nem igényelt, akárcsak a csopaki vagy tokaji.

 

Ha ma megpróbáljuk felfejteni a múlt fonalát, nehéz dolgunk van. A valamikori kőbányai Óhegy persze most is létezik a Vaspálya utca – Gyömrői út – Sibrik Miklós út – Maglódi út – Jászberényi út – Kőrösi Csoma Sándor út által határolt területen, de egyetlen épülettől eltekintve – ami viszont olyan fontos a kerületnek, hogy a címerébe is bekerült – semmi nem emlékeztet az egykori művelésmódra, vagyis arra, hogy ez az egész terület szőlővel volt betelepítve a filoxéravész előtt. Ez az épület a mai Óhegy park tetején található, étteremként üzemelő Csősztorony.

 

A Csősztorony

 

Az 1840-es évekre állandóvá vált, hogy a kőbányai szőlőbirtokosok panaszkodtak a császári sorkatonákra. Sorra érkeztek a híradások a szőlőt megdézsmáló vagy éppen túlfűtött buzgalmukban kidöntő, kivágó katonákról, akik gyakorlatozás közben néha ágyúval is lőttek a szőlősorokra! Ezt megelégelvén a helyi birtokosok csőszöket fogadtak, hogy őrizzék a termést, de eleinte nemcsak a kőbányai Óhegy és Újhegy tartozott hozzájuk, hanem a mai Városliget helyén elterülő homoki szőlők is. Végül a gazdák elhatározták, hogy függetlenítik magukat, és megalakult a kvázi Kőbányai Hegyközség, illetve pályázatot írtak ki – méghozzá Pest város Magisztrátusa 1843-ban – egy, a szőlő közepén álló csősztorony és a hozzá tartozó lakóház megépítésére.

 

A Csősztorony műemlék táblája

 

A pályázatot Zofahl Lőrinc terve nyerte meg, aki a csősztornyot és a lakóházat egybeálmodta, de a fennmaradt pályamunka alapján nyugodtan mondhatjuk, hogy az építész, Brein Ferenc teljesen átformálta a tervrajzot. A kétszintes épület 1844-ben már állt. A nyeregtetővel fedett őrházhoz keskeny összekötő taggal kapcsolódik az aszimmetrikusan elhelyezett, négyzet alaprajzú, pártázatos épület, innen indul a torony lépcsőzete. A lépcső kilátóhoz vezet, mentén elegáns vaskorlát fut végig. Az emeleti helyiség bejárati ajtaját gazdag fafaragások borítják.

 

A Csősztorony Bisztró kertjében álló bortörténeti installáció

 

Igen ám, de hogyan kerültek egyáltalán szőlők Kőbányára? Költői túlzás, hogy hazánk minden szeglete alkalmas lenne a szőlőtermesztésre, de mint minden ilyenben, ebben is van igazság. Azonban a kőbányai Óhegy csúcsa a maga 148 méteres tengerszint feletti magasságával egy vonalban van a Gellért-hegyével, a mészkő mint alapkőzet és a déli lejtő pedig jó alapot teremtett a minőségi borok készítésének. De nem csak annak! Óvatos becslések szerint is a fél mai Budapest kőbányai mészkőből épült, aminek megvan az a jó tulajdonsága, hogy könnyen vágható. Ezért alakulhatott úgy, hogy nem a megszokott nyílt színi fejtéssel bányászták, hanem a föld alatt vágtak alagutakat a dombba. Az Akadémia épülete, az egyetemi könyvtár, a Szent István-bazilika, az Andrássy út palotái és még a Lánchíd oroszlánjai is kőbányai mészkőből készültek, cserébe a felszabaduló hatalmas, mesterséges járatokban kiváló körülmények keletkeztek a borok tárolásához. Ha hihetünk a XIX. századi leírásoknak, akkor összesen 33 kilométernyi pincét vágtak a hegybe, aminek a nagy része a mai napig a Dreher Sörgyárak tulajdonában van.

 

 

Ami a szőlőket illeti, az első írásos adatunk a török kiűzése után keletkezett. 1710-ben már említik az iratok az óhegyi szőlőtelepítést, míg az Újhegy 1760-ban bukkan fel először az okiratokban. Patacsich József: Szabad királyi Pest városának leírása c. művében így ír a vidékről 1831-ben:

 

„Egy óra távolságra napkeletnek szembe tűnik egy dombsor, melly az ott lévő kőbányákról Kőbányának neveztetik: ezen dombok egy több száz lépésnyi szélességű völgy által két részre osztatnak, balfelől fekszik az úgynevezett Óhegy, jobb felől pedig az Új-hegy […] ezen 960 hold nagyságú földnek nagyrésze szőllő tőkékkel vagyon béültetve…”

 

A XIX. századi borivók dicsérték a kőbányai bor kellemes zamatát és tartósságát. Galgóczy Károly 1877-ben Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült megye monographiája című munkájában ezt írja róla: „Legjobb szőlőfaj itt a vörös dinka, főbb fajok még a mézes fehér, az ezerjó és a sárga dinka. E bor kedvességét 4-5 éves korában fejti ki igazán.”

 

 

Sokat lendített a termelésen a borkereskedők felbukkanása, akiket a jó minőségű kőbányai vörösdinka mellett a hatalmas pincerendszer is vonzott, ráadásul a kőbányai borokra nem kellett Pesten vámot fizetni, szemben a csepeli és a budai borokkal. A kőbányákhoz kőfaragóként, a szőlőhöz pedig büszke óhegyi tulajdonosként kapcsolódó Conti család históriáján keresztül a kerület korai történelmét is be lehetne mutatni. Az olasz felmenőkkel bíró Conti Antal az 1700-as évek elején érkezett a vidékre, 1730-ban szerzett polgárjogot és nagyobb birtokot az Óhegyen. A harmincas évek végén fellángoló pestisjárványt sikeresen túlélve hálából kápolnát emelt a szőlőhegyen, ez a Kápolna téren ma is álló Conti-kápolna, melynek máig meglévő belső ornamentikáját és a már javarészt eltűnt külső díszítését is az építtető, Conti Lipót Antal faragta, a pompás barokk szobrok is az ő keze munkáját dicsérik.

 

A Conti-kápolna

 

Szintén ennek a kornak a maradványa a Kada és a Sörgyár utca kereszteződésében álló kőkereszt, ami – próbáljuk elképzelni! – egykor az észak felől a hegyre felmenő dűlőút mellett állt, ott, ahol a térképek tanúsága szerint először lehetett leágazni jobbra és balra, a közvetlenül az út mellett húzódó szőlősorok felé. A kőkereszt hazánkban egyedülálló módon ábrázolja a megfeszített Krisztust, a két tenyerén és a lába alatt is szőlőfürttel. A korábbi néprajzi, helytörténeti kutatások szerint a kőbányai szőlőfürtös feszületet nagy valószínűséggel Bajorországból idetelepedett, szőlőtermesztéssel foglalkozó németek állították. A kereszt és a szőlő együttes megjelenése egészen a Bibliáig vezethető vissza.

 

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves.” (János 15,1)

 

A Kada és a Sörgyár utca kereszteződésében álló kőkereszt

 

 

A levéltári adatok szerint a kőbányai szőlőkben elsősorban tót (azaz szlovák nyelvű) napszámosok dolgoztak, de a szakmunkások (vincellérek, pincemesterek) svábok, vagyis német nemzetiségűek voltak. Az ültetvényeken és általában a településen általános volt a német nyelv használata. Ugyancsak németek voltak a kőbányák szakmunkásai, az előmunkások és a kőfaragással, -szobrászattal foglalkozó szakemberek is. Minden valószínűség szerint közülük kerülhetett ki a szőlőfürtös feszületet megalkotó kőfaragó is. Egyetlen megmaradt épület érdemel még említést, méghozzá a régi présház a Harmat utcában. Építésének kora megegyezik a csősztoronyéval és fontos emléke Budapest borászati múltjának.

 

Kőkereszt részlet

 

Végül már a filoxéra megjelenése előtt hanyatlás állt be a kőbányai szőlőtermesztésben és borkészítésben. Részben azért, mert a kőbányai borokat elkezdték hamisítani (!), részben pedig annak okán, hogy az újonnan alakult főváros városszabályozási terve ipari negyednek jelölte ki a területet. A helyi szőlőtulajdonosok természetesen tiltakoztak: „Általánosan ismert dolog, hogy Kőbánya emberi emlékezetet meghaladó idő óta a szőlőmívelésre kitűnően alkalmas, sőt majdnem kizárólagosan erre szánt területnek tekinthető […] a kőbányai szőlőtulajdonosok jelenleg nemcsak kitűnő, hanem oly bort termesztenek, mely jóság és tartósság tekintetében a legnevezetesebb borokkal vetekedik, sőt európai hírt vívott ki magának. A bor kitűnő minőségével mennyisége is kellő arányban áll. […] Kőbánya szőlőhegyi jellegének általában való megszüntetését semmi körülmények közt sem ajánljuk, sőt ellenkezőleg oda terjed tiszteletteljes kérelmünk, miszerint Kőbányának jelenlegi természetét, nevezetesen szőlőhegyi jellegét ezentúl is fenntartani méltóztassék.” (1875)

 

 

A kőbányai szőlők még az egykori szőlőtelepen húzták a legtovább. Ez volt a legnagyobb szőlőtelep a filoxéravész után, amit ráadásul nem is az állam, hanem a főváros alakított ki, és 1890-től művelték, 106 holdon. Budapest végül 1905-ben szabadult meg a területtől, bérbe adta az államnak. Dausz Gyula, Kőbánya monográfusa 1913-ban még azt írja, a telep működik és segíti a fajtakutatást. Valamikor az első világháború után számolták fel végleg.

 

 A Csőtorony a múlt században - Kép forrása: Fortepan, Geuduschek Tibor, 1954

 

Ha valaki ma végigsétál Kőbányán, már a legtöbb gyárnak is csak hűlt helyét találja, rosszabb esetben még ott áll az omladozó gyárépület. De egyre többször alakítanak ki parkokat és sétányokat az új bebírók, akik talán nem is tudják, hogy az Óhegy park helyén egykor szőlősorok futottak le végeláthatatlanul a mai gyógyszergyár irányába, ahogy azt sem, hogy a parkot soha nem lehet már beépíteni az alatta húzódó kiterjedt pincerendszer miatt. A kerület boros múltját már csak a most bemutatott pár épület és néhány utcanévtábla őrzi.