A borvidékről

A Móri borvidék – mint hazánkban majdnem az összes – a római időkig tudja visszavezetni a történelmét. A honfoglalás idején is lakott vidék szőlőinek első írásos említése a 12. századból való, amikor is Bodajk „szőlleit” említi egy adományozó levél. Mór és a környező települések ekkor még püspöki birtokként funkcionáltak egészen 1327-ig, amikor Károly Róbert Csókakő várához csatolta a vidéket.

A fejlődő szőlőkultúrát a török háborúk semmisítették meg, majd kiűzésük után 1691-ben az új földesúr a hochburgi származású Haas János lett. Az uradalmi központot 1694-től alakították ki, a birtok művelésére pedig német telepeseket hívtak be, valamint a kapucinus rendet, melynek templomot és zárdát építtettek, amelyeket 1701-ben szentelték fel.

Mária Terézia 1758. március 16-án kiadott kiváltságlevele a mezővárosi rang mellett évi négy vásár megtartását is engedélyezte Mór község számára. Ekkor kapta Mór város a szőlőtermesztésre is utaló, gyümölcsfát, szőlőtőkét és fürtöt is ábrázoló pecsétjét. Mór pincéi és présházai is ebben az időben épültek, a borok ára egyre magasabbra emelkedett, volt idő mikor a tokaji mögött a második helyen szerepelt. A korabeli dűlők közül leírásokban fennmaradt a Pityer-hegy, Sárkány-tó, Cseres domb és a János-völgy, de a Csóka-hegyet, Aranyhegyet, Gránást és Pohár-hegyet ma is ismerik. A fellendülés sokáig folyamatos volt, és a filoxéravészig tartott.

Bár a szőlőgyökértetű a magas kvarctartalmú dűlőkben nem érezte igazán jól magát, így is komoly károkat okozott. Az 1893-tól a neszmélyi borvidékhez tartozó Mór termelői 1900. április 17-én kérték az önálló móri borvidék létrehozását, ám ez csak 1928-ban teljesült. Az I. világháborúig a borászati technológia fejlődése fellendítette a környék borászatát és kádármesterségét is, az azt követő piaci krízis következtében azonban a lakosság jelentős része elvándorolt, és a szőlőterületek csökkenésnek indultak. Egy 1936-os minisztériumi rendelet szerint a borvidéken csak az ezerjó szőlőfajta telepítése volt engedélyezett, ahol már a filoxéravész után ez vált az uralkodó szőlőfajtává.

A második világháborút követő kitelepítések következtében 1700 német származású lakosnak kellett elhagynia Mórt, ezután pedig létrejöttek az állami gazdaságok, megszűntek a magántulajdonban lévő kisbirtokok és elindult a nagyüzemi szőlőtermesztés. Móron ezt az 1949-ben megalakult Móri Állami Gazdaság jelentette, és annak a százezer hektós pincéje, amibe még a Mátrából is vásároltak fel alapanyagot a ’70-es és ’80-as években. A rendszerváltozás után a gazdaság jogutód nélkül megszűnt, a területek pedig felaprózódtak.

Az ezt követő harmincöt évben eleinte csupán néhány családi gazdaság tudott tartósan megkapaszkodni, főként az édes-töppedt móri ezerjókkal, majd a kétezres évek elején üstökösszerűen berobbant néhány kispince, akik hamar megismertették Mórt a borértő közönséggel.

TERMÉSZETFÖLDRAJZ

A Móri borvidék a Bakonyt a Vértestől elválasztó úgynevezett Móri-árokban terül el, javarészt a Vértes déli, délnyugati hegylábain. A földtörténeti középkorban kialakult hegység főként dolomitból áll, dachsteini mészkövet csak Mór határában találunk. A Móri-árok dombjai főleg pannon agyag, valamint löszhátak. Az alapkőzetre települt talajok szerkezete a borvidéken belül is igen eltérő.

A vidék éghajlata kedvező a szőlőtermesztésnek, bár hűvösebb az országos átlagnál. A Móri-árokban állandó a légmozgás, így a fagykár és a gombabetegségek ritkábban fordulnak elő. Az éves középhőmérséklet 10 °C (a tenyészidőszakban 16,5), az éves csapadék 600-650 mm. A napsütéses órák száma 1900 és 2000 óra között változik.

Ha Mór, akkor ezerjó. Ez a szemlélet a mai napig érvényes, főként a fogyasztók körében, de mellette leányka, királyleányka, chardonnay és tramini is zöldell a határban. A rendszerváltozás óta egyértelműen bebizonyosodott, hogy a harsogó móri savak rémképe nem fedi a valóságot. Kevéssé köztudomású az a tény is, hogy a borvidéken hagyományosan készült is aszú az ezerjó fajtából, a tokajival megegyező módon, igaz ritkábban mint Tokaj-Hegyalján.

Termőhelyek és eredetvédelem

Termőhelyek

A homoki talajok magas csillámtartalommal rendelkeznek, ide tartozik az Aranyhegy, Örömhegy, Táborhegy, Remény hegy, Hankút, Homok, Kertalja, Páskom, Vaskúti, Katúkúti és Látóhegy dűlők nagy része. (Ezek közül a Csókakőhöz tartozó Látóhegy mindig is a legjobb móri dűlők közé tartozott.) Ezek közül is kimagasló mésztartalommal bír a Táborhegy északi sarka és a Homok dűlő, míg a Kertalja főként savanyú homok. A Nyúl-hegy és a Remény-hegy talaja szintén erősen meszes, akárcsak az Aranyhegy. A Kecske-hegy főként löszös terület, néhol márgával keverve (Hétkút dűlő). Összességében elmondható, hogy bár a termékleírásban önálló dűlőket nem védettek le, a megfigyelések alapján egyes jól körülhatárolható mikroklímájú területek (pl. a Csóka dűlő) képesek rendszeresen magasabb minőséget produkálni a borvidéki átlagnál. A dűlők terén éppen ezért sokszor nem is a talaj, hanem a kitettség és a klimatikus adottságok a meghatározóak.

EREDETVÉDELEM

Hasonlóan több, kisebb borvidékhez, 2012-ben a móriak sem készítettek részletes termékleírást, jórészt a bortörvény előírásaira támaszkodtak, illetve termőhelyi (dűlős) lehatárolásokat sem eszközöltek. 2017-ben történt az első változtatás, ekkor bevezették a prémium kategóriát, kizárólag a fehérborokra vonatkoztatva. Ugyanekkor bevezettek három további terméktípust, ezek a minőségi pezsgő, az illatos minőségi pezsgő, és a széndioxid hozzáadásával készül gyöngyözőbor, és ezekhez hozzárendelték a megfelelő elkészítési ismérveket is.