A csillámpala adja a soproni borok lelkét

A Steigler Pince váratlanul robbant be a boros közéletbe a 2020-as évek elején, és azóta egyre többet hallunk róla. A Sopron belvárosában található pincészet a kékfrankosra és a zöldveltelinire helyezte a hangsúlyt, és Varga Tamás főborásznak mindkét fajtával komoly tervei vannak. Tapasztalatairól, elképzeléseiről és a soproni terroirról Szabó Editnek mesélt…

Régóta figyelem a hazai boros közéletet, ismerem a pincészeteket, követem a fiatal tehetségek pályáját, rólad viszont akkor hallottam először, amikor 2019 elején megjelentél a Steigler Pince élén. Honnan csöppentél oda?

Sopronból indultam és Sopronba tértem vissza, de a kettő között eltelt majdnem két évtized, amit szinte teljes egészében külföldön töltöttem.

Külföldi pincészeteknek gyűjtöttél tapasztalatokat?

Nem ilyen céllal indultam neki a világnak, de végül ez lett belőle. Igaz, hogy soproni vagyok, de a családomnak soha nem volt semmi köze sem a szőlőhöz, sem a borhoz, így bennem sem alakult ki semmiféle kötődés ezzel kapcsolatban. Jól beszéltem németül, voltam sofőr, felszolgáló, mikor mire volt szükség, de nem találtam igazán a helyem, és amikor kiderült, hogy lehet menni Ausztriába dolgozni egy szőlőoltványokkal foglalkozó céghez, nem sokat gondolkodtam. 25 éves voltam, pénzt akartam keresni, és ott jól fizettek.

 

 

Mi volt a munkád?

Bort nem készítettünk, csak oltványokkal foglalkoztunk, de elég komolyan, úgyhogy nyugodtan elmondhatom, hogy a gyökereknél kezdődött a szőlész-borász karrierem. Nyolcszázezer oltványt dugtunk el kézzel. A következő utam a Cuvaison nevű, svájci alapítású kaliforniai borászatba vezetett, ahol két szüreten keresztül szívtam magamba a tudást. Ott a folyamatok másik végét volt szerencsém megismerni, mert minden időmet a pincében töltöttem.

Klasszikus, iskolai szőlész-borász képzésben nem is volt részed, mindent a gyakorlatban tanultál meg?

Nem egészen. Amikor 2005-ben hazajöttem a Napa-völgyből, beiratkoztam a gyöngyösi főiskola szőlész-borász mérnöki szakára, és közben a Weninger Pincészetben dolgoztam. Éppen azt az időszakot töltöttem náluk, amikor a konvencionális művelésről átálltak a bióra. Nagyon izgalmas volt.

 

 

Ott már hosszabb ideig maradtál?

Maradhattam volna, de vonzott a világ. A Napa-völgyben megismerkedtem egy új-zélandi sráccal, és 2007-ben kimentem hozzá szüretre. Ez a világ annyira új volt, annyira különleges, hogy hosszas mérlegelés után 2009-ben elköszöntem a Weningertől és visszamentem Új-Zélandra egy évre. Látni akartam azt az egész csodát. Új-Zéland legnagyobb borvidékén, Marlborough-ban még egy családi pincészet is hatalmas: 300 hektáron dolgoztunk olyan korszerű technológiával, amiről itthon azt sem tudtuk, hogy létezik. Ráadásul az egész világnak sauvignon blanc illata volt. Imádtam. Amikor lejárt a vízumom, szerettem volna egy kicsit Magyarországhoz közelebb folytatni a kalandozásaimat, ezért az ausztriai Golsban (Gálos) találtam meg az új munkahelyemet.

Újabb egy évre?

Nem, ez most tőlem szokatlan módon hat egész évig tartott. A Juris nevű családi pincészethez kerültem, és ott már kifejezetten a borokkal foglalkoztam. Konvencionális elvek alapján dolgoztak, de jó bort készítettek, szerettem a közös munkát. Onnan csábított el pincemesternek 2016-ban a Domäne Wachau. Vettem egy nagy levegőt, és oda már kiköltöztettem a családomat is. Világhírű pincészet, gyönyörű hely, 430 hektár, hatalmas perspektíva – minden adott volt, hogy jól érezzem magam, fél év után mégis vettem a kalapomat.

 

 

Miért?

Mert csak a számítógép billentyűit nyomkodtam egész nap, és számomra a borászkodás egészen másról szól. Egy újabb golsi birtok következett, egy 45 hektáros családi pincészet, az Anita & Hans Nittnaus, ahol viszont a biodinamikus gazdálkodás alapjait volt szerencsém elsajátítani. Lehet, hogy még mindig ott lennék, ha nem találkozom 2018-ban Lőrinczy Bálinttal, aki két évvel korábban megalapította Sopronban a Steigler Pincét, és éppen egy hozzám hasonló munkatársra volt szüksége. Lelkiismeretes borász szüret előtt nem hagyja cserben a borászatát, úgyhogy tisztességgel végigvittem a betakarítást, és amikor már minden bor a pincében pihent, elbúcsúztam Ausztriától. 2019. január elsejétől vagyok a Steigler Pince borásza.

Annak már több mint öt éve. Vége a vándoréletnek?

Meglehet. Negyvenévesen talán már itt az ideje az önmegvalósításnak. Bálint szabad kezet adott, azt mondta, egyetlen kívánsága van: kiváló bioborokat akar látni a pincében. A többi az én dolgom. Mivel ő a tulajdonos, mindent megbeszélünk és egyeztetünk, de élvezem a bizalmát és támogatja az ötleteimet. Nagyon jó érzés ilyen közegben dolgozni.

 

 

Ő tulajdonosként mennyire folyik bele a pincészet életébe?

Teljes mértékben. Kiváló marketingszakember, ezért ez, valamint az értékesítés hozzá tartozik. A családjának egyébként voltak valaha szőlői Ruszton, de Trianon után azok a területek Ausztriában maradtak. Bálint egész gyerekkorában azt hallgatta, hogy milyen más az, amikor az ember a saját borát issza, így amikor lehetősége volt újraéleszteni a családi hagyományt, nem gondolkodott sokat.

A külföldi útjaid során sok mindent láttál, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttél. Hogyan tudod mindezt hasznosítani a Steigler Pincében?

A természetközeliség és az ebből fakadó organikus gondolkodás teljesen alapvetővé vált számomra. Megértettem, hogy a bor minősége legalább 80%-ban a tőkén dől el, ezért mindennek a szőlő a kulcsa. A kékfrankossal Golsban, a zöld veltelinivel Wachauban kötöttem közelebbi ismeretséget, és az ottani dűlő- és hordószelekciók azt tanították meg nekem, hogy ezzel a két fajtával érdemes nagyon komolyan foglalkozni. Az ültetvényen tehát aktívan figyelek a tőkékre, a pincében viszont a kontrollált semmittevés elvét követem, mert ha az ültetvényen jól dolgoztam, abban a mustban már benne van minden, aminek benne kell lennie, és a természet végzi a dolgát.

 

 

Mi adja a soproni termőhely különlegességét?

Nagyon jó a klíma, az Alpok közelsége miatt állandóan fúj a szél, a Fertő tó nádasa pufferközegként véd a téli hideg ellen, a víz pedig a napfényt tükrözi vissza. Az igazi varázslat azonban a csillámpalás talaj, ami ebben a formában egyedülálló a világon. Úgy képzelem, hogy valaha Sopron lehetett a Pannon-tenger partja. Végeztettünk a területeinken kutatófúrásokat, és azt láttuk, hogy a kétméteres, csillámpalás réteg alatt tengerparti homok és édesvízi iszap van. El is képzeltem, hogy húszmillió évvel ezelőtt milyen jó kis pálmafás „bícs” lehetett itt… A csillámpala ásványos sóssága adja a soproni borok lelkét. Képzelj el egy jó húslevest, benne van minden, csak éppen kifelejtették belőle a sót! Belekanalazol és nem ízlik. Aztán megsózod, és újra megkóstolod. Ég és föld a különbség. Ugyanezt teszi a csillámpala a szőlővel: kidomborítja a benne rejlő ízvilágot.

 

 

A termőterületetek jelenleg 15 hektár. Milyen szőlőfajtákat nevelnek a tőkék?

Három fő fajtánk van: a kékfankos, amiből 6 hektárt telepítettünk három dűlőbe, a zöldveltelini, amiből 3 hektárunk van szintén három dűlőben, és a furmint, ami 2 hektáron terem. Ezeken kívül cabernet franc-t, pinot noirt, zweigeltet és ottonel muskotályt szüretelünk még a birtokon. Legutóbb 2022-ben telepítettünk, akkor fűszeres tramini, királyleányka és hárslevelű került a földbe. Igyekszünk a helyi szőlőfajtákra fókuszálni.

Hogyan vált kedvenc fajtáddá a zöldveltelini?

Azt hiszem, a sokszínűsége érintett meg. Készülhet belőle fröccsnek is tökéletes könnyű bor, kiváló alapja lehet házasításoknak, 8-10 hónap seprőn tartás után viszont annyira megváltozik, hogy alig ismerünk rá. Először csak tartályos és fahordóban sokáig érlelt zöldveltelinikkel foglalkoztam, de 2023-ban elhatároztam, hogy megmutatom a fajta hét arcát. Pét-nat, pezsgő, héjon erjesztett bor – itt elmehetnénk akár a narancsbor irányába is, de engem jobban érdekel, amikor csak 5-6 napig ázik héjon, és gyönyörű, zöld a színe – késői szüret, klasszikus tartályos, 9 hónapig seprőn tartott, 500 literes hordóban erjesztett és érlelt tételek… Megpróbáltam kifürkészni a fajta minden rezdülését és teljesen elvarázsolt. Egy részük még hordóban van, de a legtöbb variáció már kóstolható.

Azt mondtad, a másik mániád a kékfrankos…

Pontosan! Nagyon szerencsés helyre születtünk, hogy ezekkel a fajtákkal foglalkozhatunk! Három területről szüretelünk kékfrankost – Spern Steiner, Steinhaufen, Alte Reben –, és ezeket a borokat a 2022-es évjárattól már külön is palackozzuk. Meggyőződésem, hogy nekünk itt, Sopronban a kék szőlők közül erre kellene a hangsúlyt fektetnünk. Tudom, hogy mindenki arra figyel, hogy mit igényel a piac, de én ezt fordítva gondolom: szeretem én diktálni a piaci igényeket. Remélem, sikerül meggyőznöm a fogyasztókat.

 

 

A pincétek Sopron belvárosában található. Fogadtok ott kóstolóvendégeket?

Természetesen! Van egy 500 éves poncichter pincénk, látványos, romantikus, gyönyörű, és nyitvatartási időben szeretettel várunk minden érdeklődőt. Aki ezt az igényt előre jelzi, annak a kóstolót pincetúrával és hideg harapnivalókkal is kiegészítjük, ha pedig valaki szeretné látni, hogy hol terem a szőlő, dűlőtúrát is szívesen szervezünk. Meg lehet nézni a tőkéinket, a virágainkat, az egerészölyveinket, a pockainkat, és utána egészen másként fogják majd kóstolni a bort, amit a poharukba töltünk.