A kékfrankos hazája: Sopron

Sopront szokás nevezni a kékfrankos fővárosának. A fajta diadalútja a filoxérajárvány utántól datálható. Manapság rendkívül változatos stílusban készülnek a borvidéken kékfrankos borok, ezek a gasztronómiában is tökéletesen megállják a helyüket. Érdemes hát megismerkedni Sopron „északi stílusú” kékfrankosaival és az azokat készítő pincészetekkel.

A Soproni borvidéken manapság mintegy 1300 hektáron termesztenek szőlőt. Ebből 600 hektár kékfrankos, miközben a második legelterjedtebb szőlőfajta errefelé a zweigelt a maga 130 hektárjával. Nyugodtan nevezhetjük tehát Magyarország legnyugatibb borvidékét a kékfrankos hazájának. Ez a 19. század utolsó éveiben Magyarországot is elérő filoxérajárvány után alakult így. Jó kiindulási alap volt ehhez, hogy kékfrankos már korábban szinte mindenhol megtalálható volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Ezt onnan is lehet tudni, hogy saját neve volt a Bécstől északra található Klosterneuburgban, Horvátországban és Sopron környékén. Sopronban ekkoriban még burgundinak hívták és kevésbé volt jelentős, tekintve, hogy a már említett filoxéra előtt még egyértelműen a fehérszőlő és azon belül is a zöldveltelini vitte a prímet.

 

A szőlőgyökértetű által kipusztított (fehér) szőlőket viszont aztán – a kor itteni ízlésének megfelelően – már kékszőlővel, elsősorban kékfrankossal pótolták. Az eddig elmondottakból az is következik, hogy nem igaz a Napóleonhoz kapcsolódó legenda. E szerint a kékfrankos név úgy született, hogy 19. század elején a császár erre portyázó seregei a kiváló minőségű borért hajlandóak voltak az értékesebb kék frankkal fizetni. Ettől függetlenül az viszont tény, hogy a Soproni borvidék északi, a Fertő tavat is magában foglaló soproni és a déli kőszegi körzetében egyaránt ez az első számú szőlőfajta.

 

A Soproni-hegység talaja kristályos gneiszen és csillámpalán „nyugszik”. Ezekre az alapkőzetekre utóbb kavics, agyag, mészkő, még később lösz került. A soproni az ország egyik legcsapadékosabb és leghűvösebb borvidéke. Létezik egy mondás, miszerint „Sopronban vagy fúj a szél, vagy esik az eső, vagy harangoznak”. A talaj és a klimatikus viszonyok eredőjeként errefelé úgynevezett északi stílusú, vagyis szikár, jó savú kékfrankos borok születnek.

 

A soproni kékfrankosok többnyire acéltartályban erjednek. Vannak olyan tételek, amik aztán nem is kerülnek már fahordóba – mindenekelőtt például a rozék. A vörösbornak elkészített kékfrankosok jelentős része azért kap fahordós érlelést, ez jellemzően kisméretű hordóban szokott történni. A végeredmény általában egy közepes testű, közepes alkohol- és tannintartalmú, karakteres savú bor, aminek illatában és ízében a fűszeres piros bogyós gyümölcsök (cseresznye, meggy) dominálnak. A soproni cuvée-knek is sokszor a kékfrankos az alapja, lágyítás céljából zweigelttel vagy merlot-val, egy kis plusz tannin okán pedig cabernet franc-nal vagy cabernet sauvignonnal szokták házasítani.

 

Az elvileg a csúcsot képviselő dűlőszelektált kékfrankosokat egyelőre még kevés borászat vállalja fel. A Steigler és a Luka Pincészet készít dedikáltan bort a Steiner dűlőről, a Ráspi pincészet a fertőrákosi meszes kopár dűlőről, valamint a határ túloldalán, vagyis Ausztriában is aktív Franz Weninger a Stein Sperner illetve a Frettner dűlőkből.

A jóval kisebb és kevésbé ismert kőszegi körzet legnevezetesebb boros része a határ által kettévágott Vas-hegy. Innenső oldalának kiemelkedő borásza Garger Imre, akinek a kékfrankosai nagy népszerűségnek örvendenek a borok világában otthonosabban mozgó fogyasztók körében. Az ő kékfrankos válogatása jellemzően élénk savú, tanninban közepesen gazdag bor, amiben a fajta megmutatja fűszeres arcát.

 

Sokoldalúsága miatt (is) a soproni kékfrankos kiváló gasztrobor. Stílustól függően gyakorlatilag minden alapanyaghoz passzol, amit a környék erdői és mezői rejtenek. A rozék és a könnyedebb vörös változatok kiválóan passzolnak sült zöldségekhez, grillezett gombákhoz, levesekhez. A testesebb, hosszabban érlelt tételek remek kísérői a májnak, a raguknak és a vadhúsoknak, mindenekelőtt az őzsültnek és az őzpörköltnek. Végül, de nem utolsó sorban a soproni kékfrankosokat mindenképpen próbáljuk ki a legnagyobb helyi nevezetességnek számító babos fogásokkal. Utóbbiakat Sopron egykori németajkú lakosságának köszönhetjük. Ők, minden talpalatnyi területet hasznosítandó, a szőlőültetvényekben a tőkék közé babot ültettek. A német Bohnenzüchter, vagyis babtermelő szó után így ragadt rájuk a poncichter elnevezés, amivel még mindig gyakran találkozhatunk a városban. Ha pedig a kékfrankosunk mellé valóban egy babos ételt választunk, akkor nemcsak különleges élményben lehet részünk, de adózunk ezeknek az embereknek az emléke előtt is.