Borok a csúcsról

Egy bor karaktere és aromái sokkal többről árulkodnak, mint pusztán a fajtáról vagy a pincében elvégzett munkáról. A talaj szőlőtermesztésben betöltött szerepe mára aligha lehet vita tárgya; tudjuk, hogy az időjárás is erőteljesen formálja a borokat. Idehaza ezeknél jóval kevesebb szó esik a tengerszint feletti magasságról – érthető okokból persze. Hogyan hat néhány száz méternyi szintkülönbség a borokra?

Biztosan sokan találkoztak már azzal a kijelentéssel, hogy a bor minősége igazából a szőlőben dől el, a pincében legfeljebb csak elrontani lehet. A ma rendelkezésünkre álló modern technológiai eszközöket figyelembe véve ez az állítás azért megkérdőjelezhető, ám való igaz, hogy a minden szempontból kifogástalan minőségű szőlővel jóval könnyebb dolga van a borásznak. A megfelelően gondozott gyümölcs biztosítja a kiindulópontot: az optimálisan érett, egészséges bogyókban koncentrálódnak a cukrok és az aromák, megmaradnak a savak, így a belőlük készített bor harmonikus lesz.

(Fotó: Somlói Vándor Pince)

A természet is alakítja a karaktert

A cél elérésében a vincelléren túl is vannak a szőlőnek szövetségesei: a talaj, a napsütés, a csapadék, a szél és nem utolsósorban az elhelyezkedés együtt formálják az aromákat. Nem mindegy ugyanis, hogy a szőlőültetvény 100 méteren fekszik egy napsütötte völgyben, amelyet kora reggeltől késő délutánig beragyog a fény; vagy 300–400 méteren, északra néző hegyek folyton árnyékba hajló lankáin. A szőlő rendkívül érzékeny: néhány fok eltérés a hőmérsékletben, naponta pár órával több vagy kevesebb napsütés már érezhető különbséget jelenthet a pohárban.

A klímaváltozás miatt a magasabban fekvő ültetvények szerepe különösen felértékelődött az elmúlt időszakban. Akár mi magunk is megtapasztalhatjuk, ahogy túrázás közben egyre feljebb kapaszkodunk, hogyan válik a levegő fokozatosan egyre hűvösebbé. Magasan az éjszakák frissebbek, a napi hőingadozás erőteljesebb, mint például az Alföld síkságain, és még az is lehet, hogy a szelet sem kell hiányolnunk. Ezek a körülmények lassabb éréshez vezetnek: a szőlő könnyebben őrzi meg a frissességért felelős savakat, miközben összetettebb, élénkebb aromák fejlődnek ki benne. Nem véletlen, hogy a magasabban fekvő területek borai gyakran elegánsabbak vagy – nomen est omen – légiesebbek, míg a völgyekben született társaik testesebbek, érettebb gyümölcsösséget mutatnak. Mindez persze általánosítás, hiszen több tízezer szőlőfajta létezik a világon, amelyek nem feltétlenül reagálnak ugyanúgy a körülményekre, illetve a végeredmény szempontjából a borász szerepe sem elhanyagolható.

(Fotó: Barta Pincészet)

Hazai csúcsok

Persze a messzi Argentínából vagy a jóval közelebbi Dolomitokból nézve megmosolyogtatóak lehetnek kis hazánk domborulatai, mégis érdemes a mi boraink esetében is a csúcsokban gondolkodni. És ha már szóba kerültek a hegyek, kezdjük mindjárt a Kékes-tetőnek otthont adó Mátrával!

A legmagasabban fekvő ültetvény a Gyöngyös melletti Sár-hegyen található, ahol 400 méteren zöldell a leányka. Utána egyből a sokat emlegetett Gereg következik: itt nagyjából 250 méteren terülnek el az ültetvények – nem is kell annyira keresgélni, hogy ilyen néven találjunk bort valamelyik vinotékában. Németi Zoltánt először borszakíróként ismerhettük meg, majd a Hoop Wines alapítójaként vágott bele pét-nat-készítésbe; ma pedig saját neve alatt palackoz kékfrankost a Geregről. Érdemes megkóstolni, és összehasonlítani egy Alföldön termett vörössel: a különbséget nem csupán a talaj adja majd.

Somlón a 200–400 méteren fekvő, bazaltalapon nyugvó dűlők erősítik a borok híresen ásványos és feszes karakterét. A Somlói Vándor által művelt, szép panorámájú, gyalogtőkés Celli-parcella tengerszint felett 290 méteren húzódik, ennél északabbra már csak a vándorsólymok fészkelnek a bazaltsziklák között. Az innen szüretelt termésből készült tételt tartja csúcsborának Kis Tamás tulajdonos-borász. Aki megkóstolná, igyekezzen, mert a területi adottságok miatt csupán limitált mennyiség születik Celli néven az itt termő furmint-juhfark-olaszrizling házasításából!

Kis Tamás (Fotó: Somlói Vándor Pince)

Haladjunk kicsit délnyugat felé: a Badacsonyi borvidék névadó hegyén a Málik Pince ültetvényei 200 méterről tekintenek le a tóra, a borturistákra és a környék többi pincéjének ültetvényeire. Így leírva talán nem tűnik soknak a 200 méter, de ha legközelebb arra járunk, próbáljunk meg felkapaszkodni a Málik Pincéhez – rögtön másként fogjuk látni. A szomszédos Szent György-hegy sárga temploma fölött több borászat is található: Földi Bálint Vércse-szirt alatti kéknyelűjét messziről kiszúrhatjuk. Ha Bálint nem lenne gondos gazda, alighanem az ültetvény feletti erdőből előmerészkedő őzek szüreti lakomáját biztosítaná az itt megtermelt szőlő.

Természetesen Villányból vagy Tokajból sem hiányoznak a magaslatok: míg az előbbin az Ördögárok, addig az utóbbin a Szent Tamás-dűlő ikonikus ezen a téren, de a Barta Pince által újratelepített Öreg Király is kitűnik 300 méteres tengerszint feletti magasságával. Házasítást és fajtabort is készítenek innen, a borászat azonban nagy hangsúlyt fektet a pezsgőre is: az egyébként is élénk savairól ismert furmint és a magaslati levegő kiváló alapot biztosít az elegáns buborékokhoz.

Panorámakép a Nagy-Egeden (Fotó: MBÜ)

Szőlőtermesztésben azonban mégsem ezek a dűlők a hazai csúcstartók, hanem az Egri borvidék jelképe, a Nagy-Eged-hegy, ahol 500 méter fölé kúsznak az ültetvények. Itt készülnek a St. Andrea borai, de van itt szőlője Kovács Nimródnak, illetve Bukolyi Marcellnak is – a hűvös elegancia minden pohárban tetten érhető.

Legközelebb, amikor poharunkba töltünk egy magyar bort, érdemes – ha csak képletesen is – felnézni a dűlők csúcsaira. Némi odafigyeléssel, jól irányzott kérdéssel ugyanis sokkal többet megtudhatunk egy tételről, mint ami a hátcímkén szerepel. A magasság, a talaj és a gondos kezek együtt formálják a szőlőt, és végső soron azt az élményt, amit a bor nyújt: egy pohárnyi frissebb, összetettebb és karakteresebb történetet a természetből.

Borítókép: Barta Pincészet