A magyar bor nyert tizenöt nagykövetet!

Szeptember első hetében tizenöt Master of Wine járta be az ország borvidékeit, hogy kadarkákat és olaszrizlingeket, furmintokat és Bikavéreket kóstolva kerüljenek közelebb a magyar borokhoz. Voltak több száz éves hegyaljai pincékben és vitorláztak a Balatonon, bebarangolták a szekszárdi szurdikokat és megcsodálták Budapest éjszakai fényeit a budai Várból. A kirándulást a Magyar Bormarketing Ügynökség (MBÜ), Natasha Hughes MW és dr. Csiba-Herczeg Ágnes szervezte. Ágnessel ültem le beszélgetni.

Mikor vetődött fel az ötlet, hogy magyarországi kirándulást szervezzetek Master of Wine-ok számára?

Négy éve, még a Covid előtt kezdtük szervezni ezt az utazást Natasha Hughes Master of Wine-nal. Ő volt a mentorom az MW-képzés idején, 2018-ban hívtam el először Magyarországra, és valójában ő vetette fel, hogy szervezetten az intézet, vagyis a The Institute of Masters of Wine még soha nem járt Magyarországon, mi lenne, ha összehoznánk egy ilyen utat. Ráadásul ő lett a felelős az intézet programjaiért, úgyhogy nem volt kérdés, hogy megcsináljuk. Aztán mire belelendültünk volna a szervezésbe, jött a világjárvány.

 

Csiba-Herczeg Ágnes

 

Hogy kell egy ilyen szervezést elképzelni?

Az intézet évente két-három túrát szervez a tagjainak, éppen ezért, ha beérkezik egy ötlet – legyen az Dél-Afrika, Chile vagy éppen Magyarország –, többkörös előszűrésen kell átesnie. Vizsgálják, hogy elég érdekes-e a program, milyenek a szállások, várhatóan miket fognak kóstolni a résztvevők, és csak utána hirdetik meg az utat a Master of Wine-oknak. A program elfogadását követően jöhet a szervezés második szakasza, ami már az adott helyszínen történik.

 

 

Miért különleges egy ilyen kirándulás?

Kezdjük azzal, hogy ezeken a túrákon az MW-k nem kapnak napidíjat, vagyis mindenki a saját idejét áldozza rá, ráadásul az országba utazásnak a költségét is mindenki maga állja. Ez – aki tudja, hogyan működnek az MW-k, annak nem kell magyarázni – önmagában is eléggé különleges. Ugyanakkor nem a szomszédból jöttek, hanem Ausztráliából, Kaliforniából és Új-Zélandról, úgyhogy ez az ő részükről is jelentős befektetés. Nemcsak az idejüket, hanem a pénzüket is rászánták arra, hogy megismerjék Magyarországot és tanulhassanak a magyar borokról.

Hogyan hoztátok végül tető alá a programot?

Tavaly nyáron vettük újra fel a fonalat, és októberben már ott volt mögöttünk támogatóként a Magyar Bormarketing Ügynökség is. A végleges programot idén februárban hirdette meg az intézet, március végi jelentkezési határidővel. A túrán tizenöt MW vett részt, ami nagy szó, jól mutatja, hogy élénkül a szakmai érdeklődés a régió és azon belül Magyarország iránt is.

 

 

Mit csináltak végül a borvilág jedi lovagjai az országban?

A hivatalos program augusztus 31-én indult és a résztvevők többsége szeptember 6-án utazott el. A megérkezés estéjén elmentünk a White Raven Skybarba, ahol alattunk terül el az egész város – ennél jobban nem lehet lenyűgözni a hazánkba látogató külföldieket. Kaptunk egy egyszerű, pezsgős fogadást, kizárólag tradicionális magyar pezsgőkkel, köztük a három, külföldön is jól ismert márkával, a Törleyvel, a Kreinbacherrel és a Sauskával, illetve megkóstoltuk az első eredetvédett etyeki pezsgőket is.

Bocsánat, hogy közbevágok, de miért jó ez nekünk? Pontosabban a termelőknek? Mármint oké, hogy tizenöt MW magyar pezsgőket kóstol a budai Várban, de van valami közvetlen eredménye is ennek?

Számos eredménye van, de mondok egy konkrét példát. Az etyeki pezsgők között a Nádas Borműhelyét is kóstoltuk, ami még címke nélkül vett részt a kóstolón, mert ez tulajdonképpen az eredetvédett etyeki pezsgők debütálása volt. Az ital az „oaky” munkanevet kapta, mert használt hordókban érlelték az alapanyagot, az MW-k azonban jelezték, hogy a „fás” név nem lesz jó egy olyan pezsgőnek, amelyben nincsenek egyértelmű hordós illatok és ízek. Nádas Szilárd megfogadta a tanácsot, és már aznap este átnevezte a pezsgőjét. Azt gondolom, hogy az ilyen visszajelzések sokat segíthetnek az értékesítésben.

 

 

Hogyan folytatódott a program?

Másnap reggel Etyekre mentünk, ahol a vendégek megismerkedhettek az ország eredetvédelmi rendszereivel és szabályozásaival, a főbb szőlőfajtákkal, a klímával és az alapkőzetekkel. Amit hallottak és tanultak, azt rögtön kóstolhatták is, gyakran párban, hogy jobban össze tudják hasonlítani, mondjuk, az Irsai Olivért a cserszegi fűszeressel (ugyanaz a termelő, ugyanaz az évjárat!), vagy a furmintot a hárslevelűvel (szintén egy termelő, egy évjárat). Ezt követte az ebéd és egy sétálókóstoló, amelyen a Duna borrégió és a Felső-Pannon borrégió mutatkozott be úgy, hogy minden termelő maximum három tételt hozhatott.

Gondolom, a végére mindenki jól elfáradt és mentetek aludni.

Hát, nem egészen… Először még buszra szálltunk és irány a Balaton. A vacsora mellé a szállodában egy „akkor és most” bárt szerveztünk, ahol a fejlődési potenciált mutattuk be ugyanazon borok két évjáratán keresztül. Volt pl. 2011-es és 2022-es Oremus Mandolás, 2008-as és 2021-es Szepsy furmint, 1999-es, 2000-es és 2020-as Bock Cuvée, 2009-es és 2019-es Cuvée 7 a Sauskától, vagy 1988-as és 2019-es 5 puttonyos aszú a Grand Tokajtól. Ez ugyan kötetlen lehetőség volt, de mindenki élt vele, sőt, kifejezetten élvezték!

 

 

Na de ezek után már csak felmehettek a szobájukba, nem?!

Persze! (nevet) Nem az volt a cél, hogy ne éljék túl ezt a hat napot, de szerettem volna, ha úgy mennek el innen, hogy azt gondolják: wow!, hogyhogy eddig nem ismertem Magyarországot? Hogyan lehet itt szőlőt vagy nyaralót venni? Miért nem itt éltem le az elmúlt harminc évemet? Egyszóval az országimázs erősítése volt a cél, hogy lenyűgözzük őket, és szerencsére az MBÜ ebben végig partner volt.

Kitalálom: másnap vitorlázni mentetek!

Ó, igen, de nem is akárhogy! Három ikonikus 75-ös cirkáló érkezett a csapatért, a Nemere II, a Sirocco és a Lillafüred. Előtte még a parton megkóstolta a csapat a Balatonboglári borvidék borait, utána pedig jó szélben vitorláztunk egy kicsit, persze pohárral a kézben, mert a három hajón két-két borász is velünk tartott, akik egy-egy palackot a vitorlásokra is magukkal hoztak. Az MW-k borítékból húzták ki, hogy ki melyik hajóra kerül, hogy ebből se legyen sértődés. Láttuk a vízről Füredet, Tihanyt, aztán vissza a kikötőbe, és már indultunk is ebédelni a Petrányi Pince és Borteraszra, hogy addig se maradjanak a Balaton látványa nélkül. Utána ott még volt egy vulkanikus mesterkurzus, a balatoni tanúhegyekkel, de a Mátrával, Egerrel és egy pici Tokajjal is kiegészülve, aztán egy sétálókóstoló az északi part, Füred és Tihany, Csopak és Badacsony, a Somló és a többi tanúhegy borászaival.

 

 

Végül pedig a naplemente a Balaton fölött?

Sajnos nem, ennél azért feszítettebb volt a program. Buszra szálltunk, és a vacsora mellett este már három szekszárdi borásznak örülhettünk: Heimannék, Vidáék és Taklerék mutatkoztak be a szekszárdi szállásunkon.

Tényleg nem sok idő maradt a pihenésre…

Úgy tűnt, hogy nem is nagyon akarnak pihenni! (nevet) Másnap reggel elméletileg 10-től kezdődött volna egy Bikavér szeminárium, de választható lehetőségként felmerült egy kora reggeli autós dűlőtúra: szurdikba be, szurdikból ki, százéves kadarkaültetvényekkel és kilátással a városra. Kivétel nélkül mindenki eljött! Utána volt egy Eger–Szekszárd Bikavér mesterkurzus, ebéd és egy nagyobb szünet, majd bemutatkozott újabb három szekszárdi borászat. Végül kaptak egy Villány mesterkurzust és egy újabb sétálókóstolót, amelyen természetesen a villányi termelők is személyesen voltak jelen.

 

 

Elég intenzív program!

Igen, de még nem volt vége! A napzáró mesterkurzus fókuszában a magyar tölgyfa állt: kétszer háromféle hordókísérletet kóstolhattak, rendkívül informatív módon. Utána pedig irány Budapest, egy laza vacsora a Stand25-ben.

Másnap pedig…

…reggel hétkor indult a busz Mádra. Még pont egy kávézásnyi időnk maradt, mielőtt ifj. Szepsy István elkezdett beszélni a dűlőkről és a terroirról, miközben évjáratazonos borok érkeztek a Nyúlászó-, a Szent Tamás-, a Percze-, az Urbán- és az Úrágya-dűlőből, először a szárazak, aztán néhány édes is. Gondolhatod!

Hát, ha van, amivel engem is le lehet venni a lábamról, akkor ez volt az a program!

Utána sétáltunk egyet a Disznókőnél, volt egy aszúkóstoló és egy ebéd a Sárga Borházban, majd jött egy száraz furmint mesterkurzus a Royal Tokajinál, ahol hat borász párban kóstoltatta a borait. Végül a késő délutánt egy választható program töltötte ki. Az MW-k, mint bármilyen más embercsoport, rendkívül sokszínűek. Van, aki tudós, és van, aki utazó, van, aki újságíró, és van, aki borász. Ennek megfelelően egészen más érdekli őket, úgyhogy négy programlehetőséget adtunk meg. Egy időutazást régi aszúkkal, egy francia nyelvű beszélgetést Bacsó Andrással Tokaj elmúlt 45 évéről, egy gatoros dűlőtúrát és egy hárslevelű-kóstolót női borászokkal. Este pedig az Andrássy Kúriában, az Angels & Rebels Borbárban olyan borokat kóstolhattak, amelyek nem illenek a tokaji termékleírásba. Itt jött a pinot noir, a syrah, a rajnai rizling, a chardonnay és a sauvignon blanc. A spa is nyitva volt nekünk este kilencig, de nem nagyon ment fürdeni senki, inkább a borokra voltak kíváncsiak.

 

 

Hol is tartunk most időben? Kicsit elveszítettem a fonalat.

Most ébredünk fel Tarcalon, az utolsó nap reggelén, vagyis szeptember 5-én.

Mit csináltatok aznap?

Ez már a pihenés időszaka, legalábbis az elmúlt napok tükrében. (nevet) Felkerekedtünk Tolcsvára, lementünk az Oremus pincelabirintusába, és ifj. Bacsó András az elejétől a végéig elmagyarázta a csapatnak az édes tokaji borok stílusát, az aszúk puttonyszámát, a botritiszt, az aszúkészítést, mindent.

 

 

Gondolom, ez volt az egész túra csúcspontja!

Nem, még ezt is tudtuk fokozni egy aszú mesterkurzussal az Oremus kúriájában, ahol szintén párban kapták a borokat, többek között olyan érdekességeket, mint, mondjuk, hogy egy édes szamorodniban szinte ugyanannyi a cukor, mint az aszú párjában, vagy olyat, hogy ugyanaz a termelő megmutatja a 6 puttonyos aszúját, például 2017-ből és 2007-ből, aztán 2017-ből és 1997-ből, vagy ugyanabból az évjáratból, de más dűlőből, illetve egy meleg és egy hűvös évből, mint 2000 és 1999. Innen még átmentünk Rátka határába, a Padi-hegyre, ahol a Sauska új birtokán Bicsár Attila olyan ebéddel várt minket, amit önmagában évekig fog emlegetni mindenki, ebben biztos vagyok.

 

 

Itt a vége, fuss el véle?

Még hátravolt a buszút Budapestre és egy programon kívüli, de annál örömtelibb vacsora a Rosenstein Vendéglőben. Titkon lestem, hogy ki mit rendel a vacsora mellé, és a legnagyobb örömömre a kékfrankos és a furmint-hárs házasítások mellett a kadarka hangzott el a leggyakrabban.

Vannak visszajelzések?

Tele van az e-mail-fiókunk és a WhatsApp-csoportunk köszönőüzenetekkel, úgy tűnik, hogy Magyarország és a magyar bor nyert tizenöt nagykövetet, akik hírét viszik a nagyvilágban, hogy nem csupán van olyan, hogy magyar bor, de eszméletlenül finom, elegáns, sokszínű magyar borok vannak a palettán, ráadásul a tájak is gyönyörűek. Ennél többet nem is kívánhattunk volna!