Badacsonyi-e és egyáltalán magyar-e a hungarikumok közé bejegyzett kéknyelű?

A kéknyelű története majdnem olyan izgalmas, mint a szőlőfajtából készült borok. Karrierjét valószínűleg nem a Badacsonyon kezdte, egy időben a kihalás fenyegette, most viszont már hungarikummá nyilvánítását ünnepelhetjük.

A 2025. május 29-én a Hungarikumok Gyűjteményébe felvett badacsonyi kéknyelű szőlőfajtával kapcsolatban 20 éve még az is kérdés volt, egyáltalán magyar-e. Sokáig tartotta magát az az utóbb tévhitnek bizonyuló feltételezés, miszerint a kéknyelű valójában olasz fajta. Ezt a Borászti lapok már 1906-ban igyekezett megcáfolni – a kor technikai színvonalának megfelelően a fürtök alaktani összehasonlításával: „Goethe H. az ampelografiájában tagadja ilyen faj létezését és azt állítja, hogy a kéknyelű az olasz Piccoletto bianco-val, melyet nálunk Pikolit-nak hivnak, azonos. A faji hasonlatosság ugyan megvan, de amíg a Pikolit bogyói igen vékonyhéjuak és hamvasak, addig a mi kéknyelünk nem hamvas, igen vastag héjjal bir és zamatja is finomabb amannál.” 

Próbálkozásuk nem végződött sikerrel. Győrffyné dr. Jahnke Gizella és dr. Korbuly János még 2006-os doktori értekezésükben is felhívják a figyelmet, hogy „az Interneten a Nemzetközi szőlőfajta katalógusban a »Kéknyelű« fajta, mint az olasz  »Picolit« fajta szinonimája szerepel”. Egyúttal ők szállították viszont a végső cáfolatot is: úgynevezett savas foszfatáz izoenzimmintázatuk alapján végérvényesen elkülönítették egymástól a két fajtát.

Kéknyelű

Jóval nehezebb kérdés immár, hogy badacsonyi-e a badacsonyi kéknyelű. Első, ma fellelhető írásos említése ugyanis a Somlóhoz köti. Fábián József református lelkész 1805-ben fordította le Jean-Antoine Chaptal francia kémikus-fizikus művét a borok készítéséről és eltartásáról, ezt pedig kiegészítette „Nagy Somlyó Hegyéről és Boráról” című saját jegyzetével és benne a kéknyelűvel. A fajta első írásos badacsonyi említése 1820-ban történik. A Tudományos Gyűjtemény folyóirat a borvidékek ismertetésénél a „Badatsonyon” a kéknyelű fajtát is felsorolja.

Somló

Kétségtelen, hogy már a 19. században is látszott, hogy a fajta a Badacsonyon érzi magát a legjobban. Erről tanúskodik Schwarzer József 1882-es értekezése. „Egy helyen kéknyelűt láttam szaporítani, mi ezen véleményem szerint a legrosszabb kísérlet Tolnamegyében, mert a kéknyelű Zalában is egyedül csak Badacsonyban terem jó bort.” Nézete szerint a helyi vízgőzök segítették a szőlő megfelelő beérését. Újabb keletű magyarázatok viszont inkább a hegy-völgy irányú légmozgást említik, ami segíti a megtermékenyülést.

A kéknyelű ugyanis úgynevezett nővirágú, nem képes önbeporzásra. Másik, „hímnős” szőlőfajta közelségére van szüksége a megtermékenyüléshez, ezekről a tőkékről viszont át kell szállnia a virágpornak. Nem utolsósorban éppen eme tulajdonsága miatt sosem terjedt el igazán: a 19. század végi, Magyarország szőlőinek jelentős részét kipusztító filoxérajárványt követő restaurációnál egyedül a Badacsonyon támogatták az újratelepítését. Nagyon sokan nem éltek a lehetőséggel, így 1940-ben például az Esti Újság mint alig néhány táblát kitevő „kihaló borfajtát” mutatja be olvasóinak a kéknyelűt.

Badacsony

A szocializmusban még egyszer megpróbálkoztak az elterjesztésével. „Mesterséges beporzással, szelektálással és egyéb nemesítési eljárásokkal kísérleteznek ezzel a fajtával, hogy nagyobb terméseket adjon” – számolt be a Magyar Nemzet 1956 augusztusában. „Dr. Jezernitzky Lajos kutató új módszert dolgozott ki a Kéknyelű termesztésére. E fajtát Budai zölddel váltakozó sorokban telepíti, s a fürtöket növekedést serkentő anyaggal, gibberelinnel kezeli. Így minden évben állandó, holdanként 50-60 mázsás termés érhető el” – írta ugyanez a lap 1965-ben. Szerencsére eme növekedési hormont bevető, ezért humánegészségügyi szempontból vitatható módszer hamar elhalt. Maradandóbb eredményeket hozott a nemesítés. Bár a „hímnős” kéknyelűt nem sikerült megalkotni, Király Ferenc a kéknyelű és a budai zöld keresztezésével állította elő 1957-ben a Badacsony 36 fajtát, amit 2004-ben rózsakő néven fel is vettek az országos fajtajegyzékbe. (Nevét a Badacsonyon, a Kisfaludy-ház felett található hatalmas bazalttömbről kapta.) Mindeközben – nem tudni, miért – a szocialista vezetés az egri bikavér, a tokaji aszú, a badacsonyi szürkebarát mellett a badacsonyi kéknyelűt szemelte ki arra, hogy (export)márkát építsen belőle. Jól jellemzi a helyzetet Békássy Péter, a rendszerváltás után megalakult Hegyközség Érdekvédelmi Szervezet elnökének számadása, amely az 1992-es Köztársaság folyóiratban jelent meg: „Az elmúlt időben legalább hússzor annyi badacsonyi bort adtak el, mintamennyi itt termett. Legjobb példa erre a Kéknyelű: alig egy-két hektáron vannak tőkék, nem terem több 150 hektónál, aztán mégis mindenütt kapni.”

Budai Zöld

Éppen Békássy volt az egyik, aki Csanádi Józseffel (a Badacsonyi Állami Gazdaság egykori borászati üzemvezetőjével) és a 2021-ben elhunyt Szeremley Huba borásszal a fajta megmentésébe kezdett a rendszerváltás után. Az egyetlen még fennmaradt lelőhelyről, a badacsonyi borászati szövetkezet 0,3 hektáros nemesgulácsi ültetvényéről vittek vesszőket szaporítás céljából a saját kertjükbe, illetve Szeremley Huba meg is vásárolta a terület egy részét. „Mivel nagyszüleimnek nyaralójuk volt Ábrahámhegyen, édesapám sok nyarat ott töltött. Fiatal korától ismerte tehát a fajtát. Meggyőződése volt, hogy magyar fajtákkal van esély nemzetközi sikert elérni, ezért is hitt a kéknyelűben” – meséli Szeremley László borász. Talán kijelenthető, hogy a fajta végleg megmenekült: hungarikummá nyilvánításának idején 50 hektárt termesztenek belőle az országban, ebből 45-öt Badacsonyban.

Borítókép és fotók: Magyar Bormarketing Ügynökség