Ikertornyok a magyar szőlészetben!

Kozma Pál szőlőnemesítő, Bisztray György növénygenetikus. Két hihetetlenül izgalmas tudományos pálya, két csodálatos karrier, de ami a legfontosabb, két lenyűgöző ember, két vibráló személyiség. Ráadásul osztálytársak voltak valamikor régen. Most először egyszerre adtak nekünk interjút!

Nagyon izgalmas, hogy együtt látlak titeket! Hiszen gimnáziumi osztálytársak voltatok, ugye?

Kozma Pál: Igen, francia tagozaton, a Jóskában. (Az újbudai József Attila Gimnázium. - a szerk.)

 

Dr. Kozma Pál

 

Foglaljuk össze a laikusok kedvéért. Ti mivel is foglalkoztok tulajdonképpen?

K.P.: Nemesítési célom versenyképes minőséggel rendelkező, magas fokú peronoszpóra- és lisztharmat-rezisztens szőlőfajták előállítása. Ez a cél tíz évvel ezelőtt bővült: a feketerothadás elleni rezisztenciát is be kell építeni a fajták új nemzedékébe. 

 

Bisztray György: Én Palival együtt dolgozva a feketerothadás rezisztencia gének térképezésével, a nemesítési anyag szelekcióját támogató markerek fejlesztésével támogattam, vagyis leegyszerűsítve a genetikai részen segítettem. Másfelől belevágtunk a génszerkesztésbe is, ami már nem keresztezéses nemesítés, hanem génszerkesztés, például egy meglévő szőlőfajtába bele lehet tenni egy rezisztenciagént, amely szőlőből származik, és onnantól az a szőlőfajta ellenálló lesz az adott betegséggel vagy a vízhiánnyal szemben. Ennek az az előnye, hogy a rezisztencia beépítése az eredeti szőlőfajta minőségi tulajdonságait nem érinti, a fogyasztó által megszokott ízvilág (és szőlőfajta) nem változik.

 

Dr. Bisztray György

 

És amikor beiratkoztatok a gimnáziumba, már tudtátok, hogy mivel szeretnétek később foglalkozni?

K.P.: Én amióta az eszemet tudom, meg voltam fertőzve a szőlő szeretetével. Az apukám (Idősebb Kozma Pál. - a szerk.) elismert szőlőnemesítő volt, már óvodás koromban vitt magával kiszállásokra, voltam vele gyerekként a pécsi hegyoldalakban és Sopronban is szőlővirágzáskor mintát gyűjteni. Még egy badacsonyi útra is emlékszem, szerintem még az is az iskoláskor előtt lehetett. A szőlő és a bor ott volt állandóan a fejemben, még a vasárnapi ebédeknél is, mert eléggé gyenge étvágyú gyerek voltam, és mindig kaptam egy fél deci kadarkát, hogy nőjön az étvágyam. Persze nem lenne igaz, hogy én már a gimnázium elején tudtam volna, hogy szőlőnemesítő akarok lenni, de talán a harmadik osztályban, vagyis tizenhét évesen már tudtam.

 

B.Gy.: Engem mondhatni a Pali fertőzött meg ezzel az egésszel. Vagy a húgai. (nevet) Nyaranta a gimiben eljártunk Szigetcsépre nyári munkára, vízkultúrás kísérletekben kellett segédkeznünk, azt vizsgáltuk, hogy melyik szőlőfajta, vagy melyik klón naponta mennyi vizet fogyaszt. Izgalmasan hangzik, de még izgalmasabb volt, hogy megjelentek a Kozma lányok, a Jutka meg a Zsuzsi, azt sem tudtam, melyikük tetszik jobban. (nevet) Persze elbaltáztam, de a szőlő és a kísérletezés szeretete megmaradt.

 

Mi volt akkoriban Szigetcsépen?

K.P.: Az egyetemnek volt ott egy kísérleti területe, több üvegháza, az apukám hetente egyszer kiment oda, ilyenkor mindig elmagyarázta nekem, hogy milyen tápanyagkísérlet zajlik, vagy hogy milyen kísérletek lesznek beállítva az üvegházakban. Ott tartották a nemesítési anyagot, engem pedig az fogott meg a legjobban, hogy egy-egy családnak milyen hihetetlen variabilitása lehetséges. Azt hiszem ott dőlt el, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. Mármint a nemesítéssel.

 

 

A gimnáziumi francia tanulásból mennyit profitáltatok?

B.Gy.: Amikor mi bekerültünk az egyetemi vérkeringésbe, már feljövőben volt az angol nyelv és a franciák a háttérbe szorultak a tudományos kommunikációban. No de nem a szőlészet és borászat művelésében, ott a mai napig ők fújják a passzátszelet.

 

K.P.: Én egyszer egy francia kutató teljes kutatási anyagát megkaptam, ott azért segített… (nevet)

 

Évfolyamtársak voltatok az egyetemen is?

K.P.: Nem, én a gimnáziumból egyenesen idekerültem, mert egy szívizomgyulladás miatt nem feleltem meg a katonai sorozáson, de Gyurit elvitték egy évre.

 

B.Gy.: Így van, én csak egy évvel később tudtam beiratkozni, Paliék évfolyama alá.

 

K.P.: Hősidők voltak azok, az épületet, ahol beszélgetünk (A Villányi úti campus. - a szerk.) a saját kezünkkel építettük egy építőtáborban. Ezekhez a falakhoz én is kevertem a betont! Akkoriban még itt tanított az apukám, talán éppen rektor volt, és mondtam neki, hogy a felvételi tájékoztatóban látott nemesítési szakra szeretnék jelentkezni. Kivette a kezemből a könyvet és akkor szembesült vele, hogy tényleg meg van hirdetve egy ilyen szakirány, úgyhogy elkezdett telefonálgatni, hogy lenne itt egy jelentkező. A tanszékvezető, Tamássy István, szerencsére komolyan vette, és végül öten is voltunk az évfolyamon. Emlékszem a kezdetekben tesztnövények a paradicsom és a kukorica voltak, egy csomó preparátumot kellett készítenünk, de emellett alapvetően citogenetikával foglalkoztunk. Volt a tanszéken két meghatározó ember, az egyikük Koleda István (Aki a Kunleány szőlőfajtát nemesítette. - a szerk.), a másik pedig a sziporkázó tehetségű Barna Béla. Utóbbi főleg a görögdinnye nemesítésével foglalkozott, de olyan zseniális és kreatív személyiség volt, hogy mindenkit megfertőzött, aki a közelébe került.

 

 

B.Gy: Ez így igaz! Barna tanár úr egy fantasztikus műhelyt hozott létre tanítványaival. Emlékszem mennyit vívódtál, Pali. Egyrészt ott volt az apukád, a szőlőnemesítés koronázatlan királya és legnagyobb szaktekintélye, másfelől Barna tanár úr, akivel populációelemzéseket, genetikai munkát, rezisztencianemesítést csináltunk… Szerettél volna kettészakadni, ha lehet, annyira érdekelt mindkét terület! Barna tanár úr a Szovjetunióban Micsurinszkban végzett Koleda tanár úrral együtt és kiemelkedő tanulmányi eredménnyel diplomázott. Szerencsére, amikor elkezdtem a nemesítési szakot, éppen akkor jött haza az Egyesült Államokból egy kutatásból és hozta magával az ottani eredményeket és módszereket. Nagy iskola volt az üzemi kísérletekben és magtermesztésben való részvételünk is. Itthon ő tudott a legjobban szót érteni a termelőkkel, évtizedekkel megelőzte a korát, amikor azt hirdette, hogy a kutatás nem ér semmit, ha nem tudjuk eredményeit azonnal átültetni a gyakorlatba és megnézni, hogyan működik a piacon.

 

K.P.: Az még hagyján, de a módszertant is tőle tanultuk meg. Azt, hogy hogyan nyúljunk egy problémához, hogyan tervezzünk, két-három lépéssel mindig előbbre tekintve, hogy a kórokozó újabb rasszai ellen is sikeresek legyünk, amelyek mondjuk öt éven belül felbukkannak. Abban az időben, azon a tanszéken tették le a magyar görögdinnyenemesítés új alapjait, aminek eredményeit aztán azonnal továbbítottak a hevesi, a tiszafüredi, az erdőtelki, a nyíregyházi termelőszövetkezetekbe. Akkoriban elég jól beleláttunk a dinnye világába, ismertük a termelőket, volt közöttük néhány hatalmas figura. A dinnyeföldeket általában kutyákkal őrizték, minket viszont kiküldött a tanszék, hogy vegyünk mintát. Aztán persze a fákon kötöttünk ki a kutyák miatt, a termelők meg nevetve hívták a tanár urat, hogy micsoda nagylegények vagyunk.

 

Nekem eddig úgy tűnik, hogy nem is a szőlő, hanem a dinnye volt a fő csapásvonal…

B.Gy.: Lehet, hogy így is maradt volna, de Barna tanár úr negyvennyolc éves korában tragikusan elhunyt. Ez mindent megváltoztatott.

 

K.P.: Én elkerültem Kecskemétre, ott tervezték a leköltözést követően a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet működését. Egy csomó fiatalt felvettek, azt mondták, hogy új csapatot kovácsolnak. Ott már szőlővel foglalkoztam, csemegeszőlő rezisztenciakutatással, de majdnem minden, amit csináltam, abból indult ki, amit Barna tanár úr tanított. A mai napig, ha egy problémával találkozom, arra gondolok, ő hogyan próbálná megoldani.

 

B.Gy.: Én eleve nem a szőlő irányába mentem, már elsőéves egyetemistaként a kémia érdekelt a legjobban. Rögtön jelentkeztem Tóth Árpád csapatába, úgy néztek rám, mint valami csodabogárra, hogy mit is akar itt egy elsős… Aztán két hétig mást sem csinálhattam, csak mosogattam. Nem vicc! Azt nézték, hogy van-e türelmem ehhez, aztán amikor befejeztem, legalábbis én azt hittem, egy kontaktanyaggal megszínezték az edényeket, hogy lássák, reakcióba lép-e valamivel, vagyis maradt-e bennük szermaradvány. Ott tanultam meg, hogy miután elmostuk az edényeket, még hétszer kell elöblíteni desztvízzel, hogy ne maradjon benne semmi. (nevet) Az egyetem elvégzése után a Kertészeti Kutatóintézetbe kerültem, Kovács Zoltán világhírű dísznövény nemesítőhöz, akinél szövettenyésztési feladatot kaptam, és a biokémia és a genetika vonalán indultam el, úgyhogy a gyakorlati nemesítés felől elmozdultam a molekuláris kutatások felé, így mentem ösztöndíjasként Szegedre majd a Növényvédelmi Kutatóintézetbe virológiával foglalkozni.

 

 

K.P.: Gyuri már az egyetemen azt mondogatta, hogy olyan témával kell foglalkozni, amiért Nobel-díjat adnak. Ez afféle szállóigévé vált.

 

B.Gy.: Érdekes, hogy én is abból profitáltam, amit Barna tanár úrtól tanultunk. Szegeden akkoriban a biokémiai intézetben Farkas Gábor volt a főnök. Elképesztően demokratikus szellem uralkodott, valahányszor egy új kutatási területre merészkedtünk volna, összehívta az egész intézetet, hogy mindenkit megkérdezzen a véleményéről, hogy érdemes-e az adott vonalon elindulni, avagy nem. Én ott ültem, mint friss diplomás és hallgattam, ahogy arról megy a diskurzus, hogy a dohány és egy parazita, nevezetesen a lisztharmat kapcsolatát és a rezisztenciát akarják vizsgálni. Mindenkinek tetszett az ötlet, kivéve nekem, az utolsó megszólalónak. Felhívtam a figyelmüket, hogy bár a dohányról sokat tudnak, a kórokozó genetikája teljességgel ismeretlen és ez így nem fog működni. Farkas Gábor végighallgatott és lefújta a kutatást.

 

Térjünk vissza a kecskeméti vonalhoz. Meddig dolgoztál ott?

K.P.: 1977-ben kerültem oda, 82-ben neveztek ki nemesítési osztályvezetőnek, azzal, hogy meg kell szerveznem a borszőlő rezisztencianemesítést. Az átszervezések után ennek már nem voltak meg a személyi feltételei Egerben, így került a projekt Kecskemétre. Nagy kihívás volt, mert Kecskeméten akkor erre nem voltunk felkészülve, nem volt fajtagyűjtemény, nem volt génbank, ezeknek a létrehozására ráment öt év. Persze csodálatos öt év volt, hatalmas munka, de hatalmas tanulság is, georgiai és örményországi tanulmányutakkal, krími gyűjtésekkel és látogatással a Don-vidékre, vagy Moldovába. Ami Kecskemét tagadhatatlan előnye volt, hogy nem kellett oltványt készíteni, hiszen a homokos talajon nem él meg a filoxéra. Nagyon jó kapcsolat alakult ki az újvidéki kutatóintézettel is, sokat dolgoztuk együtt, nem csak a betegségekkel szembeni rezisztencián, de a fagytűrésen is. Egészen 1994-ig ott dolgoztam Kecskeméten, aztán jött egy kis vargabetűvel Pécs.

 

Mindeközben mi történt Szegeden?

B.Gy.: Az én életem állandó váltások sorozata. Mikor végre elindulok egy témán, jön egy váltás. Az egyetemen meghalt Barna tanár úr, Szegeden meghalt Farkas Gábor. Akkor átkerültem a Genetikai Intézetbe, az akkor Skóciából éppen hazatért Hadlaczky Gyulához. Ott is csodálatos volt dolgozni, többek között ott alkották meg az első működőképes mesterséges emlőskromoszómát. Én ugyan nem sokat tettem hozzá, mert a növényi kromoszómákon dolgoztam, de első kézből láttam a folyamatokat. Ebből a felfedezésből azóta ötven tudományos szabadalom született, mindent megvettek az amerikaiak. Aztán megnősültem, visszajöttem Budapestre, de úgy alakult, hogy először egy kutatói ösztöndíjjal Angliába kerültem, utána pedig Amerikába. Onnan egy állásajánlattal Svájcba csábítottak át, aztán három év Svájc után a feleségem azt mondta, hogy most már elég, itt az ideje hazamenni. Így keveredtem vissza a Kertészeti Egyetemre 1994-ben. Addigra kiderült - legalábbis a számomra egyértelművé vált -, hogy nem vagyok az az igazi kutatóalkat, ahhoz túlságosan álmodozó vagyok. Én mindig nagy dolgokat akartam felfedezni, az ideális kutató viszont olyan, mint egy gép, a sok kis eredményt egymás mellé teszi, ha kell évtizedeken át, és ebből majd kisül valami. Tanárként sikeresebb lettem.

 

 

Foglaljuk össze, 1994-et írtunk, az egyikőtök éppen eljött Kecskemétről, a másik éppen hazatért Budapestre…

K.P.: Én először Egerbe mentem, pontosabban hívtak, az ottani kutatóintézetbe, majd 2000-ben megpályáztam a Pécsi Kutatóintézet vezetői posztját, ahol rögtön neki is láttunk teljes gőzzel a rezisztencianemesítésnek. Persze ez nem ment volna az egri kutatásaim nélkül… Feltétlenül meg kell említeni Egerrel kapcsolatban a Magyar-Amerikai Tudományos Alap támogatta kutatási együttműködést a Cornell Egyetemmel, amely jelentősen hozzájárult a nemesítési program sikeréhez. Pécsen volt hat jó évünk, aztán kezdődtek újra a küzdelmek, mert meg akarták szüntetni az intézetet. Ez odáig fajult, hogy volt olyan, amikor három hónapig nem kaptunk fizetést. Egy magánbeszélgetésen végül kibökte egy magas rangú politikus, hogy erős a háttérben a privatizációs szándék. Nekem sem kellett több, azt válaszoltam, hogy inkább a Mátyás-templomot adják el, azon sokkal többet lehet keresni!

 

B.Gy.: Azért ehhez hozzá kell tenni, hogy nem csak a „privatizációs szándék“ a mindenkori probléma a piacgazdaság sajátosan kelet-európai működésében, hanem az is, hogy a rendszerváltozáskor 130 000 ha-os szőlészeti ágazat mostanra ötvenezer hektárra zsugorodott.

 

K.P.: Hatvannyolcezer, legyünk korrektek.

 

B.Gy.: Mind tudjuk, hogy csak papíron annyi, a valóság ennél sokkal siralmasabb. Vagyis az ágazat nem tudja eltartani a jelenlegi kutatóintézeti hálózatot. Mi már csak utóvédharcokat folytatunk a visszavonulás közben. Egyébként ez a tendencia éppen Pali apukája idején kezdődött. Az volt a csúcs, azóta csak zsugorodunk.

 

K.P.: Nálunk amúgy nem csak a privatizációs szándék intett be, hanem az állandó átszervezési kényszer is. Mintha minden második évben valaki kitalálná, hogy ami eddig volt, az nem jó. Pécsen 2008-ig önálló intézetként működött állami támogatás nélkül, akkor átkerült a Pécsi Tudományegyetemhez, köszönhetően részben nekem is. 2010-ben átkerültünk a rektor közvetlen helyzetből a TTK-hoz, ott minden forrást igyekeztek elvonni tőlünk, amint ráfizetéses lett az intézet, visszapasszoltak a rektor alá, aztán jött a kancellária, akkor azt találták ki, hogy visszakerülünk egy minisztérium alá, ezt maga a kancellár fúrta meg, miután kijött a birtokra és megtetszett neki. Ezek után még két fordulat jött, miután megváltak tőlem.

 

B.Gy.: Én a pályám végén több nyugalmat kaptam, 2008-tól 15-ig lehettem a Kertészeti Egyetemen a Szőlészeti Tanszék vezetője, most pedig még, mint prof. emeritus tanítok a MATE-n.

 

 

Hogyan látjátok a szőlő- és borágazat helyzetét?

K.P.: Siralmas a helyzet. Az árversenyben mindenki a másik alá ígér, a szőlőterületek csökkennek, a változó hazai és világpiaci folyamatokhoz nehezen alkalmazkodunk...

 

Mi vezetett ide?

B.Gy.: Ha egy szóval kellene jellemeznem a dolgot, akkor az emberi önzés. Ami mindig szétvert mindent, ami előremutató lett volna. Ami nem várta meg, hogy beérjen a munka. Ami mindent magának akart, a lehető legolcsóbban, ha lehet, ingyen. A vadkapitalizmus szellemétől megrészegülve még azt is elhitette magával, hogy mások kárára élni és szerezni etikus. Persze voltak és vannak jó példák is. Ilyen Pali is, aki adni akart az ágazatnak, az országnak áldozatok árán is.

 

K.P.: Szerintem a kultúra hiánya. Hogy nem ártunk a másiknak, hogy össze tudunk fogni, hogy az európai kultúremberek normája szerint élünk és viselkedünk. Ez ma nagyon hiányzik Magyarországról.

 

Lehet, hogy ezt még senki sem kérdezte meg tőletek, de isztok ti egyáltalán bort?

K.P.: Hogyne, én bőven a magyar átlag felett! (nevet) Van is szőlőm Pécsen, a Patacs fölött. 1600 m², annak a felén van szőlő, kizárólag az én rezisztens fajtáim. Izgalmas helyzet, ezeket a fajtákat én nemesítettem, én termelem és a bort is én készítem belőle, igaz nem csak én iszom, hanem a barátaim is. Nagy büszkeség, hogy 2009 óta nem volt permetezve az ültetvény!

 

B.Gy.: Nekem is van 0,4 hektár kékfrankosom Tihanyban. Mondjuk nincs időm művelni, csak a végtermékből részesedem, vagyis bort kapok minden évben. Persze ki tudja mit hoz a jövő, még az is lehet, hogy pótlásnak az ültetvényre Pali rezisztens fajtáit fogom telepíteni…