Kulturális örökségünk: a bor

Gondolkodtak már azon, hogy miért iszunk bort, azon túl, hogy finom? Hogy miért gondoljuk azt, hogy ez az alkoholos ital fontosabb, mint a többi? Hogy miért ismételgetjük állandóan, a magyar borivó nemzet?

Talán az a legnyilvánvalóbb, ha kijelentjük, hogy a bor szakrális ital. Ennek persze rengeteg rétege van, de az vitathatatlan, hogy ha bemegyünk egy katolikus templomba és részt veszünk egy misén, azt látjuk, hogy a pap amikor bemutatja az áldozatot, bizony bort kortyol az ostya mellé, ami Krisztus vérét szimbolizálja, amely értünk adatott. Ez a cselekedet az utolsó vacsorán alapul, amikor Jézus a kenyeret és a bort is a tanítványainak adta és elmondta a híres mondatokat, amiket a pap megismétel a misén. Az utolsó vacsora viszont a hagyományos zsidó széder estén alapul, amikor kötelező bort fogyasztani. Ezek tehát a zsidó-keresztény gyökerei a dolognak, de van egy másik lába is a borfogyasztás kultúrájának, mégpedig a dionüszoszi. A görögöknél a mámor és a bor istene, tőlük vették át a rómaiak és nevezték el Bacchusnak. Vagyis amikor bort iszunk, akár akarjuk, akár nem, egyrészt emlékezünk az utolsó vacsorára és Krisztus vérét vesszük magunkhoz, másrészt újra és újra részt veszünk egy bacchanálián, vagy megidézzük Dionüszoszt. Ezek az európai borkultúra alapjai, melyek nélkül maga Európa is nehezen elképzelhető és értelmezhető.

A Bacchus-kút Tokaj főterén, Szanyi Péter szobrász alkotása

 

Igen ám, de a francia forradalom mindezt sokkal tovább tördelte és egyben bővítette. Nem pusztán arra gondolok, hogy a szakralitást sutba dobva megágyazott a profán kultúrának, hanem inkább arra, hogy szárba szökkentette a nacionalizmust, mint eszmét, ami alapvető újdonságot hozott a kultúrában. Az emberek kezdtek rácsodálkozni a csoporthoz tartozásukra és ezzel egyidőben kezdték felismerni, hogy más csoportoktól viszont különböznek. Ennek apropójaként elkezdtük felfedezni a népviseleteket és népszokásokat, megkülönböztetve azokat más népek viseleteitől és szokásaitól. Érdemes figyelembe venni, hogy a nemzeti kultúra, ha lehántjuk róla a cukormázt, nem más, mint egy eszme, az összetartozás eszméje, ami különböző módokon kerül - leginkább szimbolikusan - kifejezésre. Mit is gondolunk a franciákról? Hogy békát és bagettet esznek, no meg büdös sajtokat, illetve bort isznak és a háttérben szól a harmonika. Az olaszok már inkább macskát esznek, meg persze spagettit, és ők is boroznak hozzá, élénken gesztikulálva. A németek precízek és sört isznak, a finnek „halszagúak“, a britek kimértek és csak az időjárásról hajlandóak beszélni, a szerbek elrágják a pálinkáspoharat a buliban, a románok köpönyegforgatók és ezzel egyidőben elegánsan öltöznek, rólunk pedig a külvilág minden bizonnyal azt gondolja, hogy még mindig hátrafelé nyilazunk és nyereg alatt puhítjuk a húst. Ezek minden esetben a kívülállók ítéletén és tapasztalatain alapulnak, sokszor igen egyoldalúan, sőt rosszindulatúan mutatva be egy-egy nemzetet, de végeredményben így keletkeznek a nemzetre jellemzőnek tartott jegyek, a sztereotípiák.

Az aquileiai székesegyház altemplomának magyar lovasíjászt ábrázoló falfreskója 

 

Ezek mellett legalább annyira fontos, hogy mit gondolunk saját magunkról, élénken él például a magyarok gondolkodásában, hogy boros nemzet vagyunk. Ha rákérdeznénk találomra kiválasztott embereknél, hogy ezt mire alapozzák, minden bizonnyal csak fejvakargatás lenne a válasz. Pedig tényleg ott van a kultúrában, főként az irodalomban Márai álmodozása egy présházról, ami előtt diófa ad árnyékot, Krúdy fröccsei a budai kiskocsmákban, Hamvas Béla gigantikus vicce, amit A bor filozófiájaként ismerünk, a kadarka emlegetése mint kvaterkázós, vagyis beszélgetős-kártyázós bor, és az olaszrizling, mint a százféle fröccs ideális alapanyaga. Ez utóbbi kettő azonban már sokkal mélyebb gyökerű, mint az irodalmi példák, sőt, ezek adtak táptalajt az írói képzeletnek is! Itt arról van szó, hogy a népi kultúra egyes gasztronómiai elemei alakultak át a nemzeti kultúra részévé és alkották, vagy alkotják a mai napig a nemzeti identitás egy szeletét.

 

Ez persze nem választható el a gasztronómiától és annak a szerepétől a nemzeti identitás formálásában. Ha jól belegondolunk, az évszázadok alatt formálódó, hagyományos paraszti konyha ilyen vagy olyan értelmezéseiből fakadó megfejtések csapódnak le napjaink vendéglőiben gulyásleves, marhapörkölt és halászlé formájában, mint a magyar vagy magyaros konyha kvintesszenciája, ezekhez pedig a legjobb kadarkát inni, hiszen a paprikás ételek és a kadarka házassága a mennyben köttetett!

A hagyományos mangalica és szarvas hústál tökéletes kiegészítője az aszú

 

Eddig az identitás, ami a miénk, de ne hagyjuk, hogy ez szemellenzőssé tegyen bennünket! Egy szomszédos kulturális közegben például szintén lehet paprikás halászlevet kapni, de már olaszrizlinget isznak hozzá. Nem nagy váltás, de mégis mennyire különböző, nem igaz? Vagy ahogy távolodunk Közép-Európától, máris ismeretlenné válik a fröccs, vagyis érvényét veszti az olaszrizling. Abba ne is menjünk bele, hogy a magyarosnak tekintett konyha alapja, a paprika viszonylag újkeletű fűszer, így a tényleg hagyományos magyar paraszti konyhában eredetileg nem is volt megtalálható. Így az identitás, akárcsak a konyha, vagy a fontosnak gondolt borok a hűtőben, változik. Csak rajtunk múlik, hogy a saját identitásunkba melyik elemeit építjük be, ahogy az is, hogy hagyunk-e teret az újabb hatásoknak.