Mámor a művészetben

Ó, ez egyszerű lesz! – gondoltam, miközben felnyitottam a laptopomat, hogy megírjam ezt a cikket. Hiszen a legkedvesebb témáim egyike a bor, a másik a képzőművészet, mi lehet abban nehéz, hogy megírjam a kettő találkozását? Aztán persze kiderült, hogy korántsem ilyen egyszerű a dolog…

Először olyan festmények jutottak az eszembe, amelyeknél Dionüszosz követői vagy netán maga az isten áll a gyakran őrületig fokozódó orgia középpontjában, de erről rögtön adódott a kérdés: vajon mi a mámor? Jó kifejezést választottam a címbe? A mámor ugyanis – ezt talán mindannyian érezzük, ha nem is pontosan értjük – nem egyszerű lerészegedés, nem ittasság, több a bódulatnál, sokkal inkább eufória, eksztázis. Megváltozott tudatállapot. Az ókori görögök az eksztasziszon kilépést értettek – persze átvitt értelemben –, vagyis az eksztázis annyit tesz, ’kívül lenni’. Hamvas Béla szerint „az eksztázis iránya nem követi a természet körforgását, hanem abból merőlegesen kiáll. Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészi alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a szerelem, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima.” De hogyan lehet ezt megjeleníteni?

Az eksztázis, a mámor legeredetibb, legigazabbnak tűnő ábrázolásai a művészetben az elragadtatás és a kétségbeesés közötti zavaros területen léteznek. Alanyait az autonómia hiánya fémjelzi – az én szabályozására való képtelenség, ahogy az én eszméjétől elszakad. Ez a kulcsa: az eksztázis nem az öröm legfelsőbb magassága és nem is a csüggedés erőszakos mélysége, hanem a transzcendencia jelensége gyakran a szélsőségek válogatás nélküli kombinációja révén.

Ennek az érzelmi állapotnak kanonikus művészettörténeti példája Gian Lorenzo Berninitől a Szent Teréz eksztázisa (1647–52). A római Chiesa di Santa Maria della Vittoriában felállított márványszobor a 16. századi spanyol apácát éppen abban a pillanatban ábrázolja, amikor egy látogató angyal érkezik hozzá, hogy lándzsával szíven szúrja. A látomást maga Teréz írásos formában részletezte: „Ez [az angyal] egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek hegye, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt fel előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztülhatolt belső szerveimen, s amikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy nyögést csalt ki belőlem, viszont ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék.”

De vajon hogyan lehet a legkönnyebben elérni ezt az eksztatikus állapotot, a mámort, hogyha nem vagyunk szentek és nem istenségek körében éljük a mindennapjainkat? Nos – a költők, a festők és a szobrászok, de még a hagyományok alapján is –, a kulcs a borban rejlik. A bor okozta mámor ugyanis közelebb állt és talán még ma is közelebb áll a szent révülethez, mint a profán lerészegedéshez. Míg azonban a romantikában és a gótikában a bor kizárólag az eucharisztia részeként jelenik meg, a reneszánsz zsánerképein már gyakori téma a szüret, a borivás és a morális tartalmú, részegeskedést ábrázoló jelenetek. Innen pedig már csak egy ugrás volt a barokkban kiszélesedő témák tárháza, az antik vagy annak gondolt jelenetek ábrázolása a klasszicizmusban, amelyeken bacchánsnők táncolnak az asztal körül, vagy félmeztelen nimfák a fák alatt, arcukon mennyei boldogság és már-már a kéjhez hasonlatos mámor.

Ahogy a francia forradalmat követően a szent helyét kezdte átvenni a profán, úgy vált a művészet témája is egyre hétköznapibbá. Gondoljunk csak bele, Courbet még botrányt okozott a Temetés Ornans-ban című festményével, pusztán azzal, hogy egy hétköznapi eseményt ábrázolt valós szereplőkkel, miközben pár évtizeddel később már mindennapivá vált akár egy kocsmai jelenet is: Manet-től A Folies Bergère bárja. Igen ám, de ahogy lassan a háttérbe szorult a szent, úgy a mámor is, és előretört az alkohol társadalmi életre gyakorolt hatásainak és fogyasztása negatív következményeinek a leképezése. Előbbire jó példa Renoir: Evezősök ebédje c. munkája, utóbbira Viktor Oliva Abszintivója.

A változás hatalmas, de talán érdemes úgy szemlélni, mint egy nem egy irányban ható folyamatot, hanem valamit, ami egy meanderező, el-eltűnő, majd előbukkanó búvópatakhoz hasonlít. A modern és a posztmodern ugyan dekonstruálta nemcsak a művészetet, hanem a művészet fogalmát is, de nem állított semmit a helyére, így napjainkban egyre erősebben merül fel a kérdés – és nem csupán a művészekben –: vajon mi tesz bennünket európaivá? A válasz pedig – szent vagy profán ide vagy oda – a görög hagyomány, a dionüszoszi rítus, a szőlőtőke és a bor, és végeredményben maga a mámor, ahogy közelebb próbálunk kerülni Istenhez vagy az univerzumhoz, nevezzük akárhogy! Hiszen már Hamvas Béla is megmondta, „végül is ketten maradnak, Isten és a bor”.

Képek: Magyar Bormarketing Ügynökség