2024 március 08. / Szabó Edit / Fotók: Szeleshát Borászat és Disznókő PincészetURL másolásaFacebook megosztásTwitter megosztás

Nőnapi páros interjú - éljenek a borásznők!

Szó sincs már arról, hogy a borászkodás férfiszakma. Egyre több nő választja ezt a hivatást, és közülük sokan komoly sikereket érnek el. A Nemzetközi Nőnap alkalmából Rosta Krisztinával, a szekszárdi Szeleshát Borászat, és Balogh Ritával, a tokaji Disznókő Pincészet borászával beszélgettünk.

Parányi lények vagyunk egy hatalmas bolygón

 

Rosta Krisztina a Neszmélyi borvidéken nőtt fel, ahol mindkét nagypapájának volt borospincéje. Gyerekként ámulva nézte, hogyan „lopják” a hordóból a bort, elvarázsolta a hangulat, imádta az ottani szagokat, ízeket, de – noha mindig a biológia és a kémia érdekelte – nem jutott eszébe, hogy a borász hivatást válassza. Orvosnak készült, aztán mégis másként döntött.

 

Végül miért nem az orvosi egyetemre jelentkeztél?

Az érettségi évében tudatosult bennem, hogy hat év tanulás vár rám a diplomáig, és én ennél akkor sokkal türelmetlenebb voltam. A felvételi tájékoztatóban bukkantam rá, hogy a Kertészeti Egyetem szőlész-borász képzést indít. Pontosan emlékszem az oldalra, de még a betűtípusra is. Van néhány meghatározó pillanat az ember életében, ami örökre megmarad.

 

Úgy érezted, hogy megtaláltad, amit kerestél?

Pontosan, és örültem, hogy a döntést a szüleim is támogatják. Apukám mindig borkedvelő volt, a családi nyaralások során valahogy mindig valamelyik borvidéken kötöttünk ki, és mentünk kóstolni a helyi pincészetekhez. Nekem már 17 éves koromban a syrah volt a kedvenc borom, és ha vittünk haza belőle, lelkesen mutattam a barátaimnak.

 

Az egyetem azt nyújtotta, amit vártál?

Nagyon szerettem oda járni. Nagyjából fele-fele volt a nemek aránya, tehát senki nem nézett csodabogárnak, hogy lányként ezt a hivatást választottam. Együtt tanultam Tiffán Zsolttal, Varkoly Ádámmal, az ifjabbik Lőrincz Györggyel, akik mindannyian gyerekkoruktól a borok bűvöletében éltek. A professzoraink segítségével hallgatói kóstolókat szerveztünk, ahová a csoporttársaim is hoztak borokat, és tanítottak bennünket – nem borászcsaládból érkező szaktársakat – fajtajegyekre, terroir-ra és érlelési aromákra.  Együtt fejtegettük a titkokat, rengeteget lehetett tanulni, de azt már az első év végén megértettem, hogy gyakorlatot kell szereznem. Ettől kezdve minden nyaramat borászatokban töltöttem, hogy ne csak könyvekből tanuljam meg a folyamatokat. A Sauska Pincészetnél írtam a szakdolgozatomat, ezért Villányba költöztem, és az egyetem utolsó évét már egyéni tanrenddel fejeztem be. Az együttműködésünk olyan jól sikerült, hogy diploma után még egy kicsit ott maradtam a pincészetnél.

 

Külföldre nem is vágytál?

De igen, és mentem is! Dolgoztam egy kicsit Ausztriában, jártam Új-Zélandon és két francia borvidéket is meglátogattam. Voltam Bordeaux-ban, és Észak-Rhône-ban – a syrah miatt. Fontosak voltak ezek az utak, mert megértettem, hogy a borok minőségét egyértelműen a termőhely határozza meg. Ha két különböző borvidéken ugyanazon módszerek szerint készítünk el egy bort, az eredmény mégis teljesen más lesz.

 

A megszerzett tudást hogyan tudod hasznosítani a jelenlegi munkahelyeden, a Szeleshát Borászatban?

Amikor azzal szembesültem, hogy a pincészetnek van egy 55 hektáros egybefüggő területe, először azt gondoltam, hogy az nem lesz különösebben izgalmas. Aztán rájöttem, hogy a mikroklíma, a különböző kitettségek, a talaj változatossága, a bemosódások mind-mind hatnak a szőlőre, és egészen eltérő minőségű termést kaphatunk. A külföldi tapasztalatokat változatos formában építettem be az itteni munkafolyamatokba, vannak kis praktikák, amik a szelesháti pincében is hasznosnak bizonyultak.

 

Érzed, érted már a termőhelyet?

Most már igen, de azért minden munkafolyamat előtt izgulok, hogy vajon a végeredmény jó lesz-e. Az első három év után kezdtem átlátni a birtokot, de ahhoz, hogy magabiztosan tudjak döntéseket hozni, legalább öt évre volt szükség. Azt viszont nem mondom, hogy most már hátra lehet dőlni, hiszen az ültetvényünk idősödik, a gyökerek egyre mélyebbre mennek a vörös agyagban, megváltozik az onnan készült borok szerkezete, a stílus, és ezt évről évre követni kell.

 

Ott élsz a szőlő közelében?

Kétlaki vagyok, a civil életem Pécshez köt, de van szállásom a Szeleshát közelében is, ez nélkülözhetetlen. Aki a mezőgazdaságban dolgozik, megtapasztalja a saját jelentéktelenségét. Itt mindig a természet az úr, és ennek elfogadásához kell egy egészséges értékrend. Megértem már néhány járványt és jégverést, de volt részem szép évjáratokban is. Parányi lények vagyunk egy hatalmas bolygón. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennyire természetközeli az életem, de néha én is nyüzsögni vágyom. Olyankor beülök valahová a pécsi barátaimmal, sportolok, utazom, sok időt töltök a családommal, ha pedig nyugalomra vágyom, sétálok egyet a szőlőben. Ha az ültetvényen minden rendben van, egy ilyen séta sokszor jobban pihentet, mint az alvás.

 

Érezted valaha hátrányát annak, hogy nőként választottad a borász hivatást?

Hátrányát soha, de előnyét igen. Abban hiszek, hogy a kvalitások inkább egyénekhez és nem nemekhez köthetőek. Az természetes, hogy nem várhatom el magamtól azt, amire fizikailag nem vagyok képes, viszont könnyen teremtek kapcsolatokat és nem okoz gondot a kommunikáció.  

 

Mi az, amit borászként szeretnél elérni?

Az első pillanattól arra vágyom, hogy olyan csapatban dolgozhassak, ahol mindenki megbecsülve érzi magát, és a borban, ami a kezünk között születik, mindenki megtalálja a maga örömét. Nem mindegy, hogy milyen közösségben töltöd el a napi nyolcórás munkaidődet, és megnyugtató az érzés, hogy hasznos tagja vagy a társadalomnak és munkát adsz az embereknek. Fontos persze, ha egy borversenyen jó eredményt ér el a borom, jól esik a kollégák dicsérete, a fogyasztói visszajelzések, de a legfontosabb mégis az, hogy jó legyen a közeg, amiben vagyok.

 

És most jó?

Nagyon jó. Elértük az optimális birtokméretet, lelkes a csapat, működik a közösség, szép fejlesztéseink vannak. A tulajdonosokkal is egyeznek az elképzeléseink, azonosak a céljaink, tudjuk, hogy mit szeretnénk átadni a fogyasztóknak egy palack borban. Én nem kívánok mást, nem szeretnék saját bort készíteni, mert itt is minden bor a sajátom, és rengeteg szép lehetőséget kapok. Úgyhogy haladunk előre, és határ a csillagos ég!

 

A kitartás a kulcsszó

 

Balogh Rita a Tokaji borvidéken, Rátkán nőtt fel, a szőlő és a bor gyerekkorától jelen volt az életében. A családnak volt egy kis szőlőterülete a Padi-hegyen, ahol szüretkor mindig összegyűlt a család. Ma is nosztalgiával gondol erre az időszakra, és sajnálja, hogy a fiatalok már nem viszik tovább ezt a régi hagyományt. 2021 óta dolgozik a Disznókő Pincészet borászaként, és nagyon örül, hogy így alakult az élete.

 

Már gyerekkorodban eldöntötted, hogy felnőttként majd borász leszel?

Mindig vonzott ez a pálya, de azért voltak megingásaim, mert azt gondoltam, hogy nőként talán nem lenne olyan egyszerű megállni a helyemet a férfiak világában. A tokaji gimnázium biológia tagozatára jártam, és mivel mindig szerettem az állatokat, arra gondoltam, hogy állatorvos leszek. Az érettségi évében azonban kétéves borásztechnológusi képzést hirdetett az Eszterházy Károly Főiskola, és több osztálytársammal egymást biztatva arra gondoltunk, hogy el kellene végezni. Érthető, hiszen a Tokaji borvidéken nőttünk fel, szőlőültetvények, borospincék között. 

 

Ez volt a fordulópont?

Egyértelműen. Minél többet tanultam a szőlőről és a borról, annál jobban érdekelt, és valahogy ösztönösen megéreztem, hogy ez lesz az utam. A képzés után hívott egy kis tállyai borászat, hogy dolgozzak náluk, és kötélnek is álltam. Azt gondoltam, jót fog tenni, ha az elméleti ismereteimet a gyakorlatban is kamatoztathatom.

 

Nem akartál továbbtanulni?

De igen, és amikor a borászat új tulajdonoshoz került, úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő pillanat. Akkoriban három helyen is lehetett borászatot tanulni, de mivel azokat a tankönyveket, amiket a technológusképzőn is élvezettel lapozgattam, a Szent István Egyetem tanárai írták, azt választottam.

 

Jól döntöttél?

Jobban nem is dönthettem volna. Mivel a szerves kémiától a mikrobiológiáig mindent sokkal komolyabban, mélyebben tanultunk, elkezdtem átlátni és megérteni a folyamatokat, a szakmai gyakorlatok során pedig megtapasztalhattuk, hogy mindez hogyan működik a természetben. Nagyon sokat fejlődtem.

 

Volt lehetőséged külföldi tapasztalatszerzésre is?

Igen, és az is nagyon jó volt. Erasmus-ösztöndíjjal utaztam Mallorcára, ahol egy kutatóintézet szőlős programjában vettem részt. Azt kutattuk, hogy a különböző tempranillo és garnacha klónok hogyan tűrik a szárazságstresszt. Összesen négy hónap volt, de imádtam minden percét és nagyon szívesen maradtam volna. Hihetetlen volt számomra az a nyugalom és béke. Reggel 9-kor kezdődött a munkaidő, de szinte senki nem érkezett pontosan, mégis minden munkát elvégeztünk határidőre. Derűsek voltunk és hatékonyak. Sajnáltam, hogy el kell jönnöm, de vártak már haza a szüretre. 

 

Hogyan kerültél a Disznókő Pincészethez?

Az egyetem után még egy rövid időre visszamentem a régi munkahelyemre, aztán tettem egy kis kitérőt Angliába. Szerettem volna venni egy autót, és úgy döntöttem, hogy egy angol pezsgőgyárban keresem meg az árát. Még ott voltam, amikor kiderült, hogy a Disznókő borásza, Czakó Kamilla babát vár, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem beszállni a helyére.

 

Úgy tűnik, volt kedved, mert azóta is itt vagy…

Nem mondom, hogy nem volt bennem egy kis aggodalom, hiszen egy 12 hektáros birtok után egy 120 hektáros borászat nagy falat. De úgy gondoltam, hogy miért ne próbálnám meg! Legfeljebb nem sikerül. Elég kitartó vagyok, és nem csüggedek, ha valami nem megy elsőre. Addig próbálom újra és újra, amíg nem sikerül.

 

Szerinted melyek a jó bor legfontosabb kritériumai?

Az attól függ, hogy ki kóstolja. Megesik, hogy szakmailag jónak, sőt egyenesen kiválónak tartunk egy olyan bort, amit az átlag fogyasztó nem szívesen inna meg. Nehéz olyan bort készíteni, ami szakmai és üzleti szempontból egyaránt sikeres, de nem lehetetlen. Az alap azonban mindig az, hogy hibátlan legyen.

 

A Disznókő Pincészet harmincéves múltra tekint vissza. Jól ismert brand, kialakult stílussal, rengeteg rajongóval világszerte. Mennyi szabadságot kapsz a borok készítése közben?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a birtokigazgatónk, Mészáros László támogatja a kísérletezéseinket. Mindig van néhány olyan hordónk a pincében, amelyek az útkereséseinket segítik: más élesztőkkel dolgozunk, keverjük a seprőt, más technológiát alkalmazunk, aztán kiértékeljük az eredményeket. A legfontosabb azonban természetesen az, hogy a piacra szánt borok a Disznókő-stílust kövessék, és mivel ezek a borok nagyon jók, nem esik nehezemre azonosulni a pincészet kialakult irányaival. Otthon, a saját pincémben persze van egy kevés borom, amit a saját ízlésem szerint készítek el, de három hektó bort simogathatsz, adhatsz neki finomhangolást, az 1800 hektoliter azonban nem játék.

 

Ha nem a Tokaji borvidéken borászkodnál, hol készítenél bort legszívesebben?

A Balaton környékén, a tó közelsége miatt. A terület is izgalmas és az élet is nyüzsgőbb. Tokajban sokszor túl nagy a csend, kevesebb a látogató, távol esünk mindentől. Ez jó, mert tudunk a munkánkra koncentrálni, de néha nem bánnám, ha több lenne a turista a borvidéken. Ha külföldi területeket is választhatnék, akkor szívesen borászkodnék Ausztriában, de örömmel visszamennék az angol pezsgőpincészethez is, mert nagyon izgalmasnak találtam az ott folyó munkát. A nagy szerelem pedig természetesen Mallorca. A hangulat, a nyugalom, a napfény, a tenger nagyon vonzó, és a munka is érdekes, mert teljesen más ott a szőlőszortiment, ezért egészen más borok készülnek, mint mifelénk.

 

Ha a saját örömödre választasz, milyen bort iszol legszívesebben?

Tokaj-Hegyalján fehér fajtákkal dolgozunk, talán ez az oka, hogy nagyon szeretem a fehérborokat, de bevallom, hogy otthon szívesen nyitunk ki egy-egy vörösbort is időnként. A párom szintén szakmabeli, a Degenfeld Pincészet borásza. Mindketten örömünket leljük a főzésben, szeretünk kísérletezni, izgalmas bor-étel párokat kitalálni. A száraz furminthoz a legutóbbi közös ünnepünkön pisztáciás bundában sült lazacot tálaltunk, az édesburgonyapürével, körtével, almával és naranccsal tálalt sült kacsa mellé pedig édes szamorodnit töltöttünk a pohárba. Mindkét páros tökéletesen működött, másoknak is szívesen ajánlom az ünnepi asztalra.

 

Mit üzensz azoknak a nőknek, akik hozzád hasonló módon olyan hivatást gyakorolnak, amit eddig leginkább férfiak választottak?

Félreértés ne essék, amikor elindultam ezen az úton, én sem voltam biztos benne, hogy tíz év múlva még itt leszek. De azt gondolom, hogy ha valaki kitűz maga elé egy célt, és időt, energiát nem kímélve azon dolgozik, hogy elérje, akkor meg tudja csinálni. Számomra a kitartás a kulcsszó, csüggedni viszont soha nem szabad, mert az nem visz előre. A derű a nehéz helyzetek legjobb ellenszere, és ha megpróbálsz mosolyogni, minden sokkal könnyebb.

 

URL másolása Facebook megosztás Twitter megosztás
Lapozás vissza Lapozás előre

Hisztaminérzékenység és koccintás? Lehetséges!

Elolvasom

Negyed évszázada a magyar bor élvonalában

Elolvasom

Nőnapi páros interjú - éljenek a borásznők!

Elolvasom

A finn Master of Wine, aki Villányban venne nyaralót

Elolvasom