Szőlő és bor Biatorbágyon - Borosgazdák, pincék, történetek

Biatorbágy a közelmúltban csatlakozott az Etyek-Budai borvidék települései közé, amelynek a 19. század végéig – az akkori híres Budai borvidéknek – korábban is tagja volt, akárcsak a környék szinte összes falva, melyeket körös-körül szőlő borított.

Galgóczy Károly e korszakban így írt Biáról: „A nép életfoglalkozásában legelső helyet a szőlőmívelés foglal, melyet szorgalommal s ügyességgel is kezel.” Torbágyról pedig hasonló megállapítást tesz: „Fő jövedelem forrás a szőlőmívelés s ez nagy gonddal s jó sikerrel űzetik.”

 

A nagy törést az Amerikából érkező filoxéravész hozta el, amely az egész borvidékre sorsdöntő hatással volt, korábbi bortermelő jelentőségét soha nem nyerte vissza. Bián és Torbágyon a szőlőterületek mintegy felét telepítették újra, helyüket részben átvették más gyümölcsök, népszerű lett a barack és különféle csonthéjasok. A szüretek hangulata a két háború között rövid időre visszatért. Azonban a II. világháború utáni sváb kitelepítés, a kollektivizálás, és a fővároshoz egyre jobban kötődő életforma évtizedekre megtörte a két szomszédos, 1966 óta egyesült települések szőlőművelését.   

 

Napjainkban egy ígéretes megújulásnak lehetünk szemtanúi. Az ezredfordulótól megjelent a professzionalitásra törekvő borkészítés, amelynek élére Rigó Zoltán állt, aki nyugdíjas éveire talált otthonra a biai Ürgehegyen. Két évtizede immár képzett borászként telepítette tőkéit, köztük a hazai nemesítésű pátriát és valentint, amelyek nem csak a Rigó Pince, hanem a feléledő biatorbágyi borászat jellemző fajtáivá váltak. A falusi turizmussal, vendéglátással is foglalkozó termelő 2021-ben megkapta a Pest Megye Közgyűlése által adományozott Év Gazdálkodója díjat.

Rigó Zoltán vezetésével alakult meg a helyi pincetulajdonosokat tömörítő szakmai szervezet, a Bia-Veritas Egyesület, amelyet egy generációváltást követően jelenleg Szabó-Lipka Tímea irányít. Évente két alkalommal, Pünkösdkor és Márton napján nyílnak meg az ürgehegyi pinceajtók, a Nyitott pincenapok keretében. A megmaradt 19. századi présházak és pincék helyi védettség alá kerültek. A biatorbágyi és környékbeli kistérségi borversenyeken évente megméretik magukat a termelők, akik sorra nyerik el az arany és ezüst minősítéseket boraikkal. Többségében fehérborok készülnek, de szép számban és jó minőségben kóstolhatunk kékfrankost, cabernet sauvignont és más vörös fajtákat, vagy az Ürgehegy egyik ikonikus tételét, a Bia Vére nevű vörös cuvée-t. Egyre többen képzett borászként, immár az Etyeki Hegyközségi tagként készítik a meszes, agyagos talajon termett szőlőjük nedűjét, mások pedig nagyszüleik, dédszüleik örökségét őrizve adják tovább a szőlő és bor szeretetét.

 

Őket kívántuk bemutatni személyes történeteikkel, az olvasók elé tárva Biatorbágy ezen korabeli és örvendetesen újjáéledő jelenkori értékeivel a Xante Librarium Könyvkiadó gondozásában megjelent „Szőlő és bor Biatorbágyon – Borosgazdák, pincék, történetek” című könyvben.

 

 

Fotók: Szabó Ferenc, Szabó Máté