Tényleg olyan fontos a bor Jézus történetében?

Röviden válaszolva a kérdésre: igen, tényleg! Jézus élete és halála nem lenne ilyen kerek és örök történet, ha nem szerepelne benne a bor. És az sem valószínű, hogy a róla szóló bibliai történetek megállnák a helyüket, ha bor helyett valami más szerepelne bennük. A Biblia szerint a bor Isten áldása. Ki venné a bátorságot, hogy vitába szálljon ezzel?

Képzeljük el, hogy egy esküvőn elfogy a bor. Ez annyira kellemetlen, hogy azonnal cselekedni kell. Ma mit tennénk? Valaki kirohanna a legközelebbi helyre, ahol bort árulnak, és kerül, amibe kerül, pótolná a hiányosságot. És most képzeljük el, hogy mindez nem sokkal az időszámítás kezdete után történik, Kánában vagyunk, és Jézus is jelen van. Máris könnyebb a helyzet, nem igaz? Félreértés ne essék, semmiképp sem szeretnénk elviccelni Jézus, a Bibliában szereplő első csodatételét, amikor a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet. De ha borról és vallásról beszélünk, kikerülhetetlen ez a történet. Tulajdonképpen a bor Jézus földi pályafutásának alfája és omegája. A kánai menyegzőn borrá változtatott víz, és az utolsó vacsorán felmutatott bor mint Jézus vérének metaforája, valamint a mirhával kevert bor, amit visszautasított a kereszten, hogy teljes öntudatával élje át a szenvedést, szakrális keretbe foglalja mindazt, ami a bort a legszentebb szintre emeli.

 

A Bibliában persze nem ez az első eset, amikor szóba kerül a bor. Már az Ószövetségben is olvashatjuk, hogy Noé szőlőműves volt, sőt, egy túlkapása is megmaradt az örökkévalóságnak. „Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában” – olvashatjuk Mózes első könyvében ezt az akkor súlyosnak számító vétséget (ami ma bárkivel megtörténhet bármelyik fesztiválon). A szőlő a leggyakrabban szereplő növény a Bibliában, csak az Ószövetségben 140 alkalommal szerepel maga az óhéber yayin kifejezés, amely a bor egyik szinonimája. Azt is tudjuk, hogy a szőlőt már a bibliai időkben is hegyoldalakra telepítették. Bár a bor valóban Isten ajándékaként szerepel a Bibliában, szeretetének és élvezetének nagyon fontos feltétele a mértékletesség. A Példabeszédek könyve több helyen is kitér rá, mi vár arra, aki nem ismeri a mértéket. „A bor megcsúfol, a részegítő ital háborgóvá tesz, és ha valaki abba beletéved, nem bölcs” – olvashatjuk az intelmet. Számos utalást találhatunk a Bibliában arra vonatkozóan, hogy a bor Isten áldása, és hogy Isten haragja a szőlőre is lesúlyt. Gyógyító erejéről is olvashatunk Pál Timótesushoz írt levelében, amelyben azt írja, „ne légy tovább vízivó, hanem élj egy kevés borral.” A Krisztus előtti időkben a bor nem elsősorban élvezeti cikk volt, hanem számos olyan funkcióval rendelkezett, amelyet mai szemmel talán el sem tudunk képzelni. Javította például a rendkívül rossz minőségű vizet, és jelentősen növelte az emberek napi bevitt kalóriamennyiségét is. Gyógyszerekhez is előszeretettel használták, és a tartósításban is nagy szerepet kapott.

 

Az utolsó vacsora végtelensége Jézus utolsó vacsorája eredetileg egy széder-esti lakoma volt. Ez egy olyan este, amely a zsidó húsvéthoz kapcsolódik, ilyenkor ünneplik az Egyiptomból való kivonulást, és ezzel a szolgaságból való szabadulást is. De ez tulajdonképpen az utána történtek tekintetében részletkérdés. Ez volt az az esemény, amelynek köszönhetően a bor a keresztény liturgia része lett, és része azóta is, lassan kétezer éve. A széder-esti lakomán mindig van az asztalon kovásztalan kenyér, azaz pászka és bor. A Biblia szerint Jézus az utolsó vacsorán azt mondja, „vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé”.

 

Jézus minden bizonnyal vörösbort tarhatott a kezében, amikor vére kelyhét emlegette, és ezzel megalapozta a misebor létezését. A papok azonban jobban szeretik a liturgia során a fehérbort használni, ám ennek elsősorban praktikus okai vannak: kevésbé hagy foltot. De vajon milyen bor lehetett az, amelyet Jézus korában ittak, mire mondta az Isten fia, hogy az az ő vére? Azt tudjuk, hogy a kánai menyegzőn nem akármilyen borrá változtatta a vizet: a násznagy meg is jegyezte, hogy a menyegzőkön általában az elején kínálják a legjobb borokat, ebben az esetben viszont a végére hagyták. A kutatókat is ősidők óta foglalkoztatja, hogy vajon milyen bor volt Krisztus vére. Sajnos konkrét régészeti leletek semmilyen feltételezést nem támasztanak alá bizonyítékként, azt viszont biztosan tudjuk, hogy ásatásokon találtak olyan boros edényeket, amelyekben aszalt gyümölcsök nyomait is felfedezték. Ez erősíti azt a feltételezést, hogy az időszámítás kezdete körüli időkben mézzel és különféle aszalt gyümölcsökkel ízesítették a bort, sőt fűszereket is adtak hozzá. Jézus idejében még nagy valószínűséggel egyáltalán nem szűrték a borokat, így ezek némileg durvább textúrájú italok voltak. A hozzáadott must bizonyára növelte az alkoholtartalmat, és kivont egy extra réteg tannint, ugyanakkor megemelte a cukortartalmat is, ami kerekített egyet ezen a fentebb említett durvaságon. A vörösbor vélhetően nagyon sötét színű volt, ezért is válhatott Jézus vérének metaforájává. Kutatók egy része azt mondja, Jézus korában a borok az általunk is ismert forralt borok ízvilágához álltak közel, míg más szakemberek szerint az észak-olasz Amarone vagy az uruguay-i Tannat borhoz hasonló italként képzelhetjük el a Bibliában szereplő borokat.