Vulkánok nyoma a pohárban

Ha magyar borkedvelők vagyunk, hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy a világ borainak a fele vulkanikus vidékeken terem, a másik fele löszön, és a maradék mészkövön. Ez talán igaz Magyarország borvidékeire, de ha a világról is ezt gondoljuk, nagyobbat nem is tévedhetnénk!

Persze az is fontos – és ezzel a hazai borászok és borászatok még jórészt adósaink maradtak –, hogy kontextusba helyezve kóstoljunk vulkanikus borokat. Amikor azt hallom például egy neves hazai termelőtől, hogy azért foglalkozik kizárólag fehér szőlőfajtákkal, mert csak ezek képesek kifejezni a vulkanikus terroirt, nos akkor jobb, ha kikísérnek a teremből, mielőtt kedvesen felvilágosítom a borászt, hogy hol, milyen kék szőlőket termesztenek vulkanikus talajon, és milyen áron és presztízzsel értékesítik az azokból készült borokat.

 

 

Nyugi, mindjárt jön a részletes magyarországi lista, az ízek és az illatok kavalkádja, az érthetetlen geológia, a bazalt és a riolittufa, a gránit és az andezit, de előbb a kitekintés, hogy el tudjuk helyezni a hazai vulkanikus borokat a nagyvilágban! Igen ám, de minek akarom én azokat egyáltalán elhelyezni? Hát azért, mert a világ borvidékeinek kevesebb mint 1%-a fekszik vulkanikus alapkőzeten, és az innen születő, egyedi karakterű borokat a legtöbb helyen jelentős ártöbblettel értékesítik. Gondoljunk csak egy pillanatra egy nagy fahordóban érlelt somlói borra, amit, mondjuk, 6-7 éves korában bontunk ki! Ugye, hogy mennyire egyedi és megismételhetetlen? Hát ezért!

 

 

Aki tehát azt állítja, hogy ez az élmény kizárólag a fehér szőlőfajtákkal érhető el, annak javaslom a franciaországi AOC Côtes d’Auvergne felkeresését (ó, azok a csodás, vulkanikus gamay és pinot noir borok!), a nerello mascalese szőlőfajtát és a fantasztikusan elegáns vörösborokat a szicíliai Etna oldalából, Piemont elfeledett vulkánjainak nebbiolóit, a délolasz Aglianico del Vulturét, a chilei Itatá-völgy könnyed vörösborait – amiket főleg carignanból és cinsault-ból készítenek –, és persze a világhírű kaliforniai Napa-völgy egyes részeit, ahol még mindig nem azt írják a címkére, hogy vulkanikus, hanem gyakran csak azt, hogy „mountain cabernet”. Ha ez még nem lenne elég, érdemes figyelembe venni a hazai vulkanikus borvidékek vörösborait Egertől és a Bükktől kezdve a Mátrán át egészen a ritka, de létező, bazalton termő vörösökig a Csobáncon és a Szent György-hegyen, és összehasonlítani őket például a kaliforniai Lake County zinfandeljeivel – világraszóló élmény lesz, azt garantálom!

 

 

Ami a sokkal jobban kommunikált hazai vulkanikus fehérborokat illeti, azok sem egyedülállóak a világon, de mennyivel érdekesebb azt a keveset összekóstolni, nem igaz? Az olasz Soave garganegái, a grecók a Vezúvról, az assyrtikók Szantoriniről mind csodás példák, de ott vannak a verdelhók az Azori-szigetekről, a Kanári-szigetek malvasiái (gyakran édesek), a szomszédos osztrák Stájerország nemes egyszerűséggel csak Vulkanlandnak, vagyis vulkánok földjének keresztelt borvidékének sauvignon blanc-jai és chardonnay-i, vagy éppen a lendületes fehérborok Oregon és Washington állam vulkanikus területeiről.

Ami pedig az édes borokat illeti – hiszen itt van nekünk a világ talán legjobb édes boros vidéke, ami rögtön vulkanikus is –, azokat is párba lehet állítani például a pantelleriai passito borokkal, amiben nemcsak az az érdekes, hogy mindkettő édes és vulkanikus, hanem az is, hogy rendkívül sok a hasonlóság a készítési eljárásban.

No de aki idáig eljutott az olvasásban, az lehet, hogy kezdi érteni a lényeget. Nagy lendülettel felsoroltam tizennégy vulkanikus borvidéket a világból, és nem is nagyon van több. Miközben kis hazánkban – ha szigorúan vesszük a saját besorolásunkat – Tokaj, a Bükk, Eger, a Mátra, Somló, Badacsony, illetve a Balaton-felvidék egyes részei, Balatonfüred-Csopak (a Hegyestűn és Tihanyban), Etyek-Buda (a Velencei-hegységben) és Zala (kizárólag egy nagyon kis részén a Keszthelyi-hegységnek) is vulkanikus alapkőzeten fekszik.

 

 

Most már csak az a kérdés, hogy ez az alapkőzet milyen módon ütközik ki, ha egyáltalán észrevehető, a pohárban. Nos, talán ez a legégetőbb kérdés! Ugyanis az édeskevés, hogy az egyszeri borász szőlői vulkanikus alapkőzeten fekszenek, hiszen afölött lehet akár harmincméternyi talajréteg is, és akkor bizony a szőlő ebből semmit nem fog észrevenni. Aztán, hogy tovább menjek, az sem mindegy, hogy az adott terület hűvös vagy meleg klímájú, ahogy az sem, hogyan választjuk meg a szőlőfajtát, a szüreti időpontot, az erjedési hőmérsékletet, az élesztőt, a tápsót, a ként, az érlelés módját, hiszen a túl sok új hordó garantáltan elfedi a borban esetlegesen meglévő vulkanikus ásványosságot. Apropó ásványosság! Ma már apróságnak tűnik, de hét-nyolc éve a borvilág egyik legnagyobb kérdésének számított, hogy létezik-e egyáltalán ez a fogalom, és ha igen, akkor mire értjük. Neves szakírók álltak ki amellett, hogy soha többé nem használják a fogalmat, és arra hivatkoztak, hogy a szőlő gyökere oldott állapotban nem képes felvenni a talajból az alapkőzet tulajdonságait. Tulajdonképpen igazuk van, ezt ma már számtalan módon bebizonyították, mégis, én továbbra is vakon felismerek egy somlói bort, ha a poharamba kerül. Hogyan lehet ez? Ennek kiderítése még a jövő zenéje, de úgy tűnik, hogy a talajélettel van kapcsolatban, azzal, hogy milyen mikroorganizmusok érzik jól magukat a földben, amire pedig a talaj kémhatása van hatással, ami pedig annak is a függvénye, hogy az alatta lévő alapkőzet milyen típusú. Szóval összeért a kör, mégiscsak van szerepe a vulkánosságnak, megnyugodva hátradőlhetünk, és belekortyolhatunk a sós citromra emlékeztető badacsonyi kéknyelűbe, az eső utáni bazaltkipárolgás illatú somlói juhfarkba, vagy éppen a tűzköves tokaji furmintba, és használhatjuk a minerális vagy ásványos kifejezést arra, amit érzünk. Sőt! Egy csipetnyi büszkeséget is megengedhetünk magunknak, hogy ez a miénk…