Az újrafelfedezett kincs: Eger és a kékfrankos

Sokáig a szocializmus örökségének tekintették a kékfrankost Eger környékén, mára viszont a borvidék legfontosabb fajtájává nőtte ki magát. Nem véletlenül.

Ha csak annyit mondunk, Egerben éppen kétszer akkora területen (1200 hektáron) művelnek kékfrankost, mint a fajta hazájának nevezett Soproni borvidéken, máris láthatjuk, milyen fontos észak-magyarországi borvidékünkön. Mi több, egyenesen a legfontosabb, hiszen az Egri borvidéken messze a legnagyobb területen termesztik. (A második legnépszerűbb szőlő a merlot a maga 550 hektárjával.)

 

Nagy-Eged

 

Ehhez képest talán meglepő lehet, hogy Eger környékén alig 150 éve van jelen a kékfrankos. Miklós Gyulának, az országos borászati kormánybiztosnak az egri borászati és szőlészeti egylethez intézett 1884. évi leiratában még javában szorgalmaznia kellett a nagyburgundi telepítését. „A beültetésre megválasztott szőlőfajok fokozatos fejlesztése mellett a Carbonet és a nagyburgundi vörös szőlőfajok meghonosítására a midőn a legnagyobb gondot forditani ajánlanám” – írta. (A 19. század végéig így nevezték a fajtát hazánkban.)

Az időzítése viszont jónak mondható: 1886-ban Egerben is felütötte fejét a filoxéra, és három év alatt gyakorlatilag teljesen elpusztította a szőlőültetvényeket. Az újratelepítésnél a kor igényeinek megfelelően már eleve a vörösbort adó szőlőfajták kerültek előtérbe. Az 1896-os A phylloxera által elpusztitott szőlők felujitásának előmozditása tárgyában elfogadott V. törvénycikkben Kadarka, Nagy burgundi, Alicante-Bouschet szerepel a kék szőlőknél mint támogatott fajta.

 

Kékfrankos

 

Házon belül a csatát akkor a kadarka nyerte, a kékfrankos – a Kertészet és Szőlészet című szaklap szerint – még 1965-ben is legfeljebb a dobogóra fért fel. „Vörös borszőlő fajtái közül a Kadarka van túlsúlyban, de a Kékfrankos, Medoc noir és Cabernet fajták is elterjedtek. A borvidék hírneve elsősorban a márkás Egri Bikavér vörösbortól származik, amit több szőlőfajtából – Kadarka, Medoc noir és Kékfrankos házasításával – állítanak össze.”

Nem sokkal később azonban jött a fordulat. A szocialista döntéshozók rájöttek, szeszélyessége miatt a kadarka nem igazán passzol a terveikbe. A következő (állami) telepítési programban így már a kékfrankost preferálták. „Ezt a fajtát azért kedvelték, mert a kadarkánál jobban és biztosabban beérik, bőtermő, jó színanyaggal rendelkezik, ráadásul nem rothadékony” – olvasható a Csutorás Ferenc – Pap Péter István – Szilágyi Réka hármas által írt Az egri bikavér című könyvben. Az 1968 és 1975 között Heves megyében újonnan telepített 1300 hektár szőlőnek jelentős része már kékfrankos volt.

 

 

A rendszerváltás után pedig az is kiderült, hogy a kékfrankos nemcsak a mennyiséget, de a minőséget is biztosan hozza. „A rozétól a könnyed vöröseken át az érlelt dűlős grand superior borokig mindenhez kiváló alapanyagot képes adni. Nagy potenciállal rendelkezik, annál is inkább, mert a nemzetközi ízlésnek is megfelel. Nem túlzottan formabontó, de van benne valamiféle többlet, ami megkülönbözteti a világfajtáktól” – mondja Bukolyi Marcell borász. Az ő története azért is tanulságos, mert a felsorolt borstílusok szinte mindegyikét készíti a fajtából, ráadásul nagyon különböző dűlőkben dolgozik a kékfrankossal. „A Steinhauser vulkanikus, homokos talajáról lágyabb, savban egy árnyalatnyival visszafogottabb borokat ad, míg a Nagy-Eged mészkőjén teljes érettségnél is felfedezhető benne az északias hűvösség, feszesség.”

 

Bukolyi Marcell

 

Természetesen a kékfrankos idővel az egri bikavérben is átvette a vezető szerepet. Már az egri bikavér rendszerváltás utáni első, 1997-es szabályzatában is az egyik kiemelt fajtaként szerepel. A jelenleg hatályos termékleírás a bikavért egyenesen „kékfrankos alapú, száraz vörösbor házasítás”-nak nevezi, aminél a „fajta arányának 30 és 65% között kell lennie, a házasításban ennek a fajtának kell a legnagyobb arányban jelen lennie”. Nemrégiben ifjabb Lőrincz György (St. Andrea) azt nyilatkozta, tőlük akár 70-80%-ig is emelhetnék az arányt.

„Szerintem a kékfrankos a fenyőfa, a bikavér pedig a karácsonyfa. Stabil alapot, gerincet, jelleget ad a házasításnak, de jól áll neki, ha gyümölcsös, tanninos fajtákkal dekoráljuk” – magyarázza Gál Tibor. A fiatal borász nagy élharcosa a bikavérnek és a kékfrankosnak az Egri borvidéken. Különösen azóta, hogy úgy érzi, a klímaváltozás, az átlaghőmérséklet emelkedése kifejezetten kedvez a fajtának. „Már nem az a kérdés, mint pár éve, hogy beérik-e, hanem hogy a magas mustfok mellett milyen remek beltartalmi értékekkel tudjuk szüretelni.” Ennek megfelelően egyre többen kezdenek mind tudatosabban foglalkozni a fajtával: a pincészetek keresik a legjobb klónszelekciókat és termőterületeket. Ez a következő időszak kiemelt feladata lesz, hiszen néhány évvel ezelőttig inkább a szocializmusból örökölt fajtaként tekintettek rá. Gál Tibornak viszont meggyőződése, hogy a tendencia folytatódni fog, és a megismerésével még inkább felértékelődik a kékfrankos az Egri borvidéken.

 

Gál Tibor