Hello, kékfrankos, na, mi a stájsz?

Azt olvasom, hogy hazánkban először 1890-ben említik a kékfrankos szőlőfajtát. Még jó, hogy van Arcanum-előfizetésem, így hozzáférek az elmúlt kétszáz év nyomtatott sajtójához, és könnyedén cáfolhatom az elhangzottakat – vagy mondjuk úgy, bővíthetem az ismereteinket…

A Gyürky Antal szerkesztette Borászati Lapok 1858-as egyik számában ugyanis a következő olvasói levélre (!) bukkantam:

„Baranyamegye, jun. 21-én 1858. Szőleink május 26-án kezdettek virágozni és pedig legelőször virágzott az Izabella, jun. 4-én a Barát csuha és Portugezer, jun. 6-án muskatály, nagyburgundi s ezek fajai.”

Világos tehát, hogy 1858-ban már nem kellett magyarázni az olvasóközönségnek a nagyburgundi elnevezést, sőt, 1872-ben Kisdi Dezső a Miskolczi Értesítőben már egyenesen őshonos, hazai fajnak tekinti, imigyen:

„Bakhus nevére kérem tehát a bortermelőket, ne kapkodjanak mohón idegen fajok után. Hanem aki veres bort akar termeszteni, ültesse be tábláit fekete kadarkával, csak 9-ed és 10-ed részét külön oportóval és nagyburgundival. Az idő lesz a mester, legyőzi-e a külföldi a hazait, vagy épen testvéries egyesülésben teljesítik a törvényt.”

Kékfrankos 

Kisdi Dezső egyébként akár ma is írhatta volna a fenti cikket, nem tudok szó nélkül elmenni az olyan sommás megállapításai mellett, miszerint „a 19-ik század elpuhult nemzedéke kitűnő furmint borainktól fél, szertelen vérizgatónak kiáltván ki azon felséges italt, melyből férfiasabb elődeink magasztos tettek végbevitelére oly sokszor lelkesedést és erőt merítettek. Ma Lengyelország is tönkre menve, elvesztette borkivitelünk jelentőségét éjszak felé, a nyugatiak hideg vért kívánó combinaliói pedig nem szorulnak furmint boraink tüzesítő levére.” No de vissza a kékfrankoshoz, hiszen 1890-től tényleg megszaporodik az említések száma, köszönhetően a filoxérának és az azt követő rekonstrukciónak. Fráter Alajos például így ír a Kecskemét hasábjain 1890-ben: „Itt legyen szabad a homoki birtokosaink örömére és az általam vörös bornak ajánlott nagyburgundi javára megemlítenem, hogy már Szatymazon Zsótér Andor birtokán, Zsótér Dezső kezelése alatt több holdas nagyburgundi uj telepítés van kitűnő sikerrel mivel tavalyi termését is megkóstolhattuk s habár ma már tiszta fajbornak nem is mondható, miután több ízben lett kadarka lével feltöltve, még mindig észrevehető a csersav savanykás iz, mi a jó vörös hegyi boroknál oly kívánatos s ami a mi tiszta kadarkánknál hiányzik. Bizton merem állítani, hogy homoktalajunkon vörös bornak a nagyburgundival senki sem fog csalódni.”

Az ilyen típusú kutatómunka örömteli sajátossága, hogy olyan nem várt csemegékbe is botlunk, mint Benkő Kálmán gellérthegyi birtokos (!) emlegetése, akinek 1874-es gellérthegyi kékfrankosát 1888-ban igen dicsérik, megemlítve, hogy a hegyen még traminit, kadarkát, sauvignon blanc-t és cabernet borokat termel, vagy azt az 1891-es földművelési értesítőt, amelyben beszámolnak róla, hogy kik és hová rendeltek nagyburgundivesszőket telepítésre. A listán szerepel Balatonboglár és Balatonlelle, Felsőzsolca, Ács, Zalaegerszeg, Lesencetomaj, Nagyszombat, Pest és Pozsony is, így azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1890-es években ugrásszerűen terjedt el a kékfrankos kis hazánkban.

Miután azonban én magam is nyugodtan használom szinonimaként a kékfrankos és a nagyburgundi elnevezéseket, érdemes egy kis figyelmet fordítani Zilai János (igen, Zilai Zoltán édesapjáról van szó, a vele készült interjút itt olvashatjátok) 1957-ben megjelent cikkére, amiben cáfolja, hogy a két szőlőfajta azonos lenne, mi több, arra jut, hogy a hazánkban található összes „nagyburgundi” valójában kékfrankos, míg a valódi nagyburgundi egyáltalán nem terem hazánkban, és tulajdonképpen nem más, mint a gamay. Ez a dilemma azóta itthon jórészt feledésbe merült, de talán nem véletlen, hogy a Balkán-félsziget egyes részein gamay-n a mai napig a kékfrankost értik, nem pedig a valódi gamay-t. Szóval teljes a zűrzavar.

A névmizériát fokozza a Borászati Lapok 1887-es cikke, ami futóhomokra a következőket ajánlja a gazdáknak: „Vörös bor termelésre e helyekre ajánlható a molnár szőlő és a magyar elnevezéssel eddig még nem biró, úgynevezett Blaufrankisch (Limberger) fajok.” Miután a hazai sajtóban, úgy tűnik, hogy 1858-ban említették először a nagyburgundit és 1885-ben a kékfrankost, csupán arra tudunk gondolni, hogy még nem honosodott meg országosan a két elnevezés. Aki a modern kortól megfejtéseket vár, az súlyosan csalódhat, hiszen 1980-ban Pettenkoffer László tovább árnyalta a képet: „Abban az időben franknak neveztek több pozitívan kiválogatott szőlőfajtát, és ez a név fennmaradt Ausztriában, Észak-Olaszországban, Magyarországon és Jugoszláviában, így Friaulban, »Frankoniá«-nak, Magyarországon, Kékfrankosának nevezték. A német nyelvterületeken »Blaufränkisch« néven emlegették. Dél-Stájerországban pedig »Mohrer Königin«-nek hívták, és a legjobb vörös borfajtának tartották. Alsó-Ausztriában már 1767-ben mint »Schwarze Gemeine«, illetve »Schwarze Fränkische« szőlőt nevezték. A Bécs környékén előforduló borszőlőfajták leírásában, mely 1777-ben jelent meg, ezt a szőlőfajtát »Fränkische« néven, azaz mint frank fajtát említik. Az osztrák szakirodalom megemlékezik Lotharingiai Károly szőlőfajtáiról is, s a Kékfrankos-t Catonia burgundicanak nevezi és utal arra, hogy Ausztriában különböző néven ismerik. Klosterneuburgban »Fränkische«, »Frühschwarze«, »Schwarzgrobe« néven, Baden környékén »Mährische« elnevezéssel illetik. A német nyelvterületeken pedig »Blauer Limberger«-nek hívják. Ezeket az elnevezéseket valószínűleg a kereskedelemben használták és a borfajta származását jelölték meg így. A »Blauer Limberger« bizonyára Limbergből, az alsó-ausztriai Retz körüli borvidék déli részéről származhatott. Ez a borvidék a filoxéravész előtt jelentős vörösbortermő hely volt. Ferdinánd osztrák császár és magyar király (1835–1848) udvari asztala részére gyakran Limbergből hozatott Kékfrankos bort, amelyet limberginek neveztek. Ugyanígy régebben a soproni borokat is »Seeweine« néven hozták forgalomba. Ez pedig a fertői termelőhelyről való elnevezést jelentette.”

Ha a névben még ezek után sem lehetünk biztosak, a minőségben igen, ezt jelzi az is, hogy az országban leginkább telepített kékszőlő-fajta (majdnem 7000 ha) a kékfrankos. Úgy látszik, a borászok letették a voksukat, kóstoljunk hát kékfrankost Sopronból és az Alföldről, a Balaton északi és déli partjáról, a Bükkből és a Mátrából, Egerből és Szekszárdról, és válasszuk ki, hogy nekünk melyik ízlik leginkább! Garantáltan élvezetes játék lesz!

Borítókép és fotók: Magyar Bormarketing Ügynökség