„Mi itt vagyunk otthon!“ - beszélgetés a tokaji francia házaspárral

Samuel Tinon és a felesége Mathilde Hulot igazi színfoltjai a hazai boros közéletnek, bár Tokajon kívül talán csak kevesen ismerik őket igazán. A francia borszakíró, aki a legnagyobb presztízsű európai szaklapoknak ír, és férje, a francia borász, aki visszahelyezte a száraz szamorodnit az őt megillető helyre. Olaszliszkán telepedtek le, ott neveltek fel három gyermeket, a beszélgetésre Mathilde éppen Párizsból érkezik haza, Samuel pedig másnap hajnalban indul Csíksomlyóra a zarándoklatra. De vajon hol érzik magukat igazán otthon? A beszélgetésből - sok minden mellett - ez is kiderül!

Samuel, te már majdnem a rendszerváltozás óta itt élsz Magyarországon, nem?

Samuel Tinon: 1991-ben érkeztem, én voltam az első francia, aki nem Budapesten, hanem a magyar vidéken töltötte a polgári katonai szolgálatát. A francia állam nagyon nehezen ment bele a dologba, attól tartottak, hogy az oroszok vissza találnak jönni és akkor engem nem lehet kimenekíteni.

 

Miért pont Magyarországot választottad?

Dehogy választottam Magyarországot! (nevet) Ha el akartad kerülni a fegyveres szolgálatot, két évet dolgozhattál a szakmádban bárhol a világon egy francia cégnél, vagy osztogathattál humanitárius segélyeket Afrikában. Engem borászként az előbbi jobban vonzott, be is adtam a jelentkezésemet Chilébe, de valamiért visszautasítottak. Viszont a chilei cégvezetőnek szimpatikus lehettem, mert felajánlott egy másik lehetőséget egy cégben, ahol kisebbségi tulajdonos volt. Ez volt a Royal Tokaji Mádon. A Royal egy apró multicég volt már akkoriban is, így hiába volt holland, később angol többségi tulajdonban, de voltak benne francia érdekeltségek is, így papíron én egy francia tulajdonosnak dolgoztam a legendás Peter Vinding-Diers keze alatt. Ő volt a szaktanácsadó a Royal Tokajinál, mellesleg ő alapította a vállalatot Hugh Johnsonnal együtt. A neve szinte ismeretlen a magyar borfogyasztók körében, de a nagyvilágban úgy ismerik, mint az első flying winemaker-ek egyikét, aki teljesen megreformálta a fehérboros erjesztés technológiáját szerte a világon (Önéletrajza ‘Viking in the Vineyard’ címmel 2021-ben jelent meg. - a szerk.) A borászt akkoriban Gergely Vincének hívták, az igazgatót pedig Szepsy Istvánnak.

 

 

 

Az ide kerülő külföldiek - voltak szép számmal - mit tudtak a hely történelméről?

ST: Semmit, de ami ijesztőbb volt, a botritiszről sem tudtak semmit! Én Bordeaux egy olyan vidékéről származom, ahol - Tokajhoz hasonlóan - a botritisz jelent mindent. (Samuel Tinon családjának a borászata Sainte-Croix-du-Mont-ban található, ami önálló AOC a Garonne-folyó jobb partján. A tőle északra fekvő Loupiac és Cadillac, vagy a folyó túlpartján Barsac és Sauternes szintén a botritiszes édes borokról szólnak. - a szerk.) Amikor ide kerültem, megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen csodás borok készülnek Tokajban és hogy mennyi botritisz van az ültetvényeken. Olyan volt, mintha a mennyországba kerültem volna!

 

Hol találkoztatok először?

Mathilde Hulot: Itt, a Tokaji borvidéken, egy rakamazi étteremben 1993 nyarán. 1991-ben, a nagy politikai változások után, friss diplomás pedagógusként egy csereprogram keretein belül tanítottam öt hónapot Kelet-Németországban, ahol még nagyon érződött, hogy az ún. keleti blokkban vagyok. Csodálatos időszak volt, minden értelemben! Például rájöttem, hogy nem akarok tanítani és egy véletlen folytán arra is ráébredtem, hogy mit is akarok valójában. Ez volt az újságírás. Az első cikkemet arról a vidékről írtam, ahol akkoriban Párizs mellett tanítottam, a mai napig emlékszem a címére: La Renaissance du Val d’Oise. Beiratkoztam egy újságíró iskolába és párhuzamosan állást vállaltam egy magazinnál, ahol eleinte csak a korrektúrát bízták rám, de már akkor is voltak a kezem alatt olyan szövegek, amelyek a borról szóltak. A szomszédos irodát a La Revue du vin de France bormagazin bérelte, ott volt a szerkesztőség, de állandó emberhiánnyal küszködtek, akkoriban például csak négy fős volt a szerkesztőgárda, úgyhogy átcsábítottak korrektornak oda. Olyan legendáktól tanultam a borról való írást és gondolkodást, mint Thierry Desseauve vagy Michel Bettane (később a Bettane+Desseauve En Magnum magazin alapítói - a szerk.). Egyszer cikket javítottam, ami Tokajról szólt, akkor döntöttem el, hogy nekem ezt látnom kell. Végül egyedül vágtam neki az útnak, busszal Párizsból Budapestre 1993 júniusában. Sátoraljaújhelyen várt rám Bacsó András, aki akkor még a Borkombinát igazgatója volt, igaz már nem sokáig. A következő napon ellátogattam a Disznókőhöz, ott volt Jean-Michel Cazes és még egy rakás francia, akik este el is mentek együtt vacsorázni Rakamazra és engem is magukkal vittek. Én voltam egyedüli nő az asztalnál.

ST: Huszonketten voltunk az asztalnál, ide ült le egyedüli nőként Mathilde. Valahányszor valami baj volt, hívtunk egy újabb franciát segíteni, és hát sok baj volt akkoriban. (nevet) Azért tudom, hogy huszonketten voltunk, mert tudtunk egymás ellen nagypályán focizni, anélkül, hogy külsősnek kellett volna beállni.

 

 

Szerelem volt első látásra?

MH: Dehogy! Másnap volt megbeszélve egy interjú Samuellel Mádon, emlékszem végig chips-et rágcsált és egyszer sem kínált meg. Vérig sértett, engem - a jó párizsi lányt - úgy neveltek, hogy meg kell kínálni a másikat, ő pedig nem tette, szóval nem volt jó az első benyomás, ráadásul rátett egy lapáttal, amikor elindultunk a pincébe és odavetette szinte foghegyről, hogy nem szereti az újságírókat, akik butaságokat írnak. Majd felrobbantam! Aztán amikor megkóstoltam az első borokat, minden azonnal megváltozott. Nem is az emberbe szerettem bele először, hanem a tokaji borba!

ST: Ez a Cicvárban volt, pontosabban az alatta lévő pincében. Ott volt a Royal Tokaji teljes készlete akkoriban. Ezek a borok az 1990-es és 91-es évjárat aszúi voltak.

M: Ezzel a kóstolással kezdődik a könyvem! (Vins de Tokaj - Esprits et Images de la Hongrie - a szerk.) Aztán 1993 novemberében visszajöttem, hogy lássam az aszú szüretet, csodálatos volt, az emberek táncoltak, akkor is Samuellel és Bacsó Andrással töltöttem sok időt. A cikk végül 1994-ben jelent meg az RVF-ban februárban. 1994-ben aztán újra visszajöttem, akkor már azzal az ötlettel, hogy könyvet írok Tokajról. Akkor már sok időt töltöttünk együtt, sokat nevettünk, bolond volt ez az ember, na! (nevet) Mindig történt vele valami, állandóan bedöglött az autója, bolondozott! Azóta tulajdonképpen együtt vagyunk.

 

 

És azóta itt is éltek?

ST: Nem, akkoriban Tokaj még csak egy volt a lehetőségeink közül. Mathilde Párizsban élt, én utazgattam a világban. Dolgoztam Texasban, ahová csak azért nem költöztem, mert nem engedték, hogy a városból repülővel járjak dolgozni, pedig megvan a pilóta engedélyem, még azzal a gondolattal is kacérkodtam fiatalabb koromban, hogy elmegyek egy nagy légitársasághoz repülni. Rengeteget utaztunk együtt, jártunk a Krím-félszigeten, Dél-Afrikában, Argentínában és Chilében, ott is házasodtunk össze 1998-ban.

MH: Igen, Valparaíso-ban, de 1999-ben Sainte-Croix-du-Mont-ban is megesküdtünk, ott volt minden ami kell, polgári szertartás, templomi esküvő, háromszáz vendég…

ST: Én közben 1998-ban megvásároltam ezt a házat ahol beszélgetünk (Olaszliszkán - a szerk.), de a fiunk, Augustin Párizsban született 2000-ben. Jól jellemzi az akkori életünket, hogy egy éves korára már harmincszor repült. Végül miután megszületett először Mehdi és utána Darius is, úgy döntöttünk, hogy ideköltözünk Olaszliszkára. Ez 2004 őszén történt.

 

A gyerekek franciák vagy magyarok? Egyáltalán el lehet ezt dönteni?

ST: Bár franciául beszélnek és franciának tartják magukat, de valójában itt vannak a gyökereik, a barátaik, szóval kulturálisan inkább magyarok. A nemzetiségük francia. Meg a szüleik. Minden előnyét élvezik a kettős kulturális kötődésnek.

 

 

Nem bántátok meg, hogy ide költöztetek?

MH: Tegnap voltam Párizsban, meglátogattam az édesanyámat, de nekem az otthonom már itt van. Itt vannak a lovaim, a barátaim, mindenem megvan, miért költöznék el innen?

ST: Az itteni emberek nagyon kedvesek és barátságosak, befogadtak minket. Szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk! Franciaországban talán egy kicsit jobbak az élelmiszer alapanyagok, de ez legyen a legnagyobb problémánk, a borok itt is nagyon jók! (nevet) Jól érzem magam a magyarok között.

 

 

Az egyik fiatok Párizsban tanul, a másik Budapesten, a harmadik Miskolcon? Lesz aki tovább viszi a pincét?

ST: Az attól függ, hogy mennyibe fog kerülni a jövőben egy palack tokaji bor! (nevet) Az egyik fiunk luxusautóra gyűjt, ha száz euróért lehet majd eladni egy palack bort, akkor biztosan lesz jelentkező a családban a pincemunkás pozícióra…