2025 június 03. / Ercsey Dániel

10 hiba, amit nem akarunk elkövetni egy borászatban/borkóstolón

Vannak bocsánatos bűnök, és olyanok, amik mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül – igaz, ez utóbbiak vétenek az általános erkölcsi normák ellen is. Aki azt hiszi, hogy borsznob-tízparancsolat következik, nagyon téved!

Mindenki arra számít, hogy az elsők között lesz a borospohár helyes fogása, hiszen minden „borsznob” a szárát fogja és úgy pörgeti, mintha nem lenne holnap. Nos, ez ugyan praktikus, hiszen így nem melegszik meg a borunk a pohárban, de felőlem aztán mindenki tapogathatja a kelyhet, sőt, vizespohárból is ihatja a kedvenc Irsaiját, nem hiszem, hogy ezen múlna bármi. Azon viszont igen – nem egy borászat meglátogatásakor, az nem életszerű, hanem inkább egy borkóstoló rendezvényen –, hogy ne használjunk intenzív parfümöt! Persze, első randi a koccintós placcon, tudom-tudom, de a többség mégis azért ment oda, hogy bort kóstoljon, ehhez pedig szükségük lenne az orrukra, amiben kizárólag a te parfümöd illatát érzik. Bárhol máshol ez is lenne a cél, de nem itt!

A fenti okból nem tanácsos kimenni és rágyújtani sem az esemény közben. Én is dohányoztam fiatalabb koromban, szóval nem bort iszom és vizet prédikálok, de ha lehet, a kóstolás előtt és után gyújtsatok rá, mert ha közben mentek ki és utána visszajöttök, a mellettetek állók kizárólag a füstöt és a cigiszagot fogják érezni a következő három Villányi Franc-ban. Ezt pedig szerintem nemcsak ők, de a borászok sem szeretnék.

Ne kezdjünk el okoskodni, főleg, ha hiányosak az ismereteink a borkészítési technológiákat illetően! Nincs annál kellemetlenebb, mint amikor valaki folyamatosan hangos kommentárt fűz a borokhoz, miszerint „anyukám ezt a savanyú szart kiöntené”, „ez túl sokáig volt a hordóban, meg is döglött rendesen”, illetve a kedvencem, egy villányi REDy-kóstolón: „ebből kiérzem a sárdonét”. Ha szerencsénk van, és a borász tartja a kóstolót, el fogja mondani a tudnivalókat, aztán ha maradt még kérdésünk, feltehetjük. Higgyétek el, válaszolni fog!

Bármilyen meglepő, a hordók a pincében nem arra valók, hogy dobszólót játsszunk rajtuk. Hiába csábító, hiába érezzük úgy, hogy nekünk menne Bill Ward (Black Sabbath) legendás szólója, nemcsak hülyének néznek majd minket, de a borász ki is fog dobni a pincéből, teljes joggal. Nem illik kocogtatni sem a hordókat, hogy van-e benne bor, és ha nincs, az sem jelenti azt, hogy a borász a borhamisítók egyre gyérülő táborát erősíti. Egész egyszerűen nincs összefüggés. Azért ha a pincében penészes hordókat látunk, kezdhetünk gyanakodni, de még azokat sem illik kongatni, mint a vészharangot. Ez utóbbi esetben az már magától kong…

Tudom, ilyen ma már egyáltalán nem fordulhat elő, de ha egy borkóstolón a borász az asztal közepére kitesz egy hidegtálat, sonkát, szalámit, sajtot, kenyeret, akkor azt nem nekünk tette ki, hanem a csapatnak. Elég kellemetlen lenne, ha úgy falnánk be egyedül, mint otthon a reggelit, aztán csak néznénk a borászra, mint a kivert kutya, hogy hozzon még. A borkóstolóknak szabott áruk van, ahogy a szaláminak, a kenyérnek, a sajtnak és a bornak is, amit kitöltenek. Abban az összegben, amit befizettünk, nincs benne a tányér utántöltése, ez nem borvacsora, csak egy szimpla borkóstoló, amelyen a borász falatkákkal kedveskedett.

Ne hangoztassuk úton-útfélen, hogy mi csak a száraz bort szeretjük, és ne kacsintsunk ki, hogy az édes „tudjukhogy” készül. Ezzel csak a saját szegénységi bizonyítványunkat mutatjuk fel. Értem én, hogy a csapból is ez folyik és az átlagember az egyszerű üzenetekre fogékony, de még mindig rengetegszer találkozom azzal, hogy ha kiderül, hogy mivel foglalkozom, az emberek hozzám fordulva az mondják, szinte mentegetőzve: „én csak az édes borokat szeretem, bár tudom, hogy az nem bor”. Miért ne lenne az? Tovább megyek. A nagy édes boroknak van a legnagyobb történelmük, nemcsak Magyarországon, de bárhol a világban! A sherry, a portói, a tokaji szamorodni és aszú, a német TBA-borok, a ruszti aszú, a kotnári, a Marsala, a Madeira mind-mind nagy édes borok, amikért – jó esetben – több száz eurókat fizetnek ki a borértők szerte a világon. Ne szégyelljük tehát, ha éppen egy tokaji szamorodni a kedvenc borunk, sőt legyünk rá büszkék!

Ne adjunk kéretlen tanácsokat a borásznak, és főleg ne váljunk önjelölt házasítókká! A két körrel ezelőtt kóstolt chardonnay és a legutóbb kitöltött kékfrankos cuvée-je eleve nem jó ötlet, be is tiltották az EU-ban, ez alól a nem tudás nem mentesít, hiába lett az ital színe olyan funky pink a pohárban. A csúcsvörös hordóhatását sem illik tompítani az első kadarkával, ahogy a „túl édes” tokaji aszúba sem töltünk száraz furmintot a nagy nyilvánosság előtt. Persze lehet, hogy egy bor nem ízlik, erre ott a köpőcsésze, amit tényleg nem ciki használni, azért van ott, hogy köpjünk, vagy egy korty után a többit kiöntsük. Rossz az a hozzáállás, hogy „én a magyar borászok iránti tiszteletből nem köpök ki bort”. Ez egyrészt butaság, másrészt, ha mindent lenyelünk, pont az emlegetett magyar borászok termékeinek nem adjuk meg azt a tiszteletet, amit megérdemelnének. Részegen ugyanis nem lehet értékítéletet mondani, még borokról sem.

Nem az a jó hozzáállás, ha mindent megdicsérünk! Ha a borász a véleményünket kérdezi, merjünk őszinték lenni! Tudom, hogy sokan azért nem szólalnak meg ilyenkor, mert úgy érzik, hogy nincs meg a megfelelő szókincsük ahhoz, hogy elmondják, mit is gondolnak, és cikinek érzik kijelenteni, hogy „ez a bor egy kicsit savanyú”. Nekik azt tanácsolom, hogy így is mondják el a véleményüket, mert egy jó szakember pontosan érteni fogja, hogy szerintünk az adott borban megbomlott a sav-cukor egyensúly, méghozzá a savak javára. A borszakíró/borkereskedő/borász „tolvajnyelv” jó móka, minden szakmának megvan az ilyen sajátossága, de nem kell megtanulnunk ahhoz, hogy élvezni tudjuk a borokat.

Bár fröccspárti vagyok, egy borkóstoló – legyen akár a pincében, akár egy rendezvényteremben – nem a legjobb helyszín arra, hogy szódát kérjünk a borra. Emlékszem, hogy egy neves hazai, szabadtéri boros rendezvényen egy ismert tokaji borásztól két pohárban eszenciát kért a nagyérdemű, majd miután a borász kitöltötte az ország legdrágább fermentált italát – abba most ne menjünk bele, hogy ez talán nem is bor, bár szőlőből készül –, a megrendelő csak úgy félvállról még hozzátette: „És most húzd fel fröccsnek, légyszi!” Én olyan színváltós borászt még életemben nem láttam, végül – a vendégnek mindig igaza van? – inkább kiment a faházból, és odaszólt a mellette álló hölgynek a pultban: „Ezt csináld te, én nézni sem bírom!”

Végezetül egy jó tanács. Nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos! A borkóstolók célja ugyanis – az összesé – nem elsősorban a beszélgetés és az ismerkedés – bár ez is az élvezetes velejáró –, hanem a termékbemutatás. A borász azért dolgozik egy vagy akár több éve az adott boron, hogy az elnyerje a tetszésünket és megvásároljuk. Szóval, ha egy borkóstolón tetszik nekünk egy bor és az árát is rendben találjuk, ne sétáljunk tovább, kérdezzünk rá, hogy lehet-e ott helyben rendelni belőle! Egy borászatban ez evidens, de a nagy boros rendezvényeken sem fognak minket elzavarni. Biztos, hogy a borász talál megoldást, hogy legkésőbb pár napon belül már az új kedvencünkkel koccinthassunk az étkezőasztalnál.