A busók borai

Mohácsról elsősorban a busójárás jut az eszünkbe, pedig a helyi szőlőhegyen évszázadok óta szűrik boraikat a gazdák. Most ért véget a farsang, ismerkedjünk hát meg a busókkal és boraikkal Mohácson!

A mohácsi sokacok, többségükben katolikus délszlávok, akik a törökök elől húzódtak északra, miután a Magyar Királyság felszabadulni látszott a megszállás alól, az 1600-as évek végén. Több lépcsőben érkeztek, leginkább Bosznia területéről, részben sokacok, másrészt bosnyákok és bunyevácok, de napjainkra a sokac gyűjtőnévként funkcionál, legalábbis ami Mohácsot illeti. Miután pedig a mohácsi busójárás első említése 1783-ból maradt ránk, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a szokást a sokacok hozták magukkal a Balkánról, ahol a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bolgárok is tartanak hasonló télűző, maszkos felvonulásokat a mai napig. Ráadásul a mohácsi sokacok nem csak a farsangi maszkokat hozták magukkal, de a tamburazenét és a vörösborok nyílt kádas erjesztését is, bár ez utóbbi inkább szerb hagyomány lehet, a sokacok inkább a boszniai sligovica-kultúráról tudnának mesélni. A XX. század aztán véget vetett a soknemzetiségű együttélésnek, a szerbek elköltöztek, a svábokat kitelepítették, de a sokacok maradtak, ahogy a népszokások és az ételek is, így találunk a mohácsi piacon kolbász helyett kulent és stifoldert, így fő a Duna partján a halászlé mellett cserépedényben a sokac bab és bizony ennek a hagyománynak emelt kalapot Horváth Zoltán is, amikor a Planina nevet adta a borászatának.

Planina, ízlelgessük a szót, horvát nyelven hegyet, átvitt értelemben Mohácson szőlőhegyet jelent. Régen nem volt nap, hogy ne került volna szóba, hiszen Mohácson mindenkinek volt szőlője és bora, akár sváb, magyar, szerb vagy horvát volt az illető. Ahogy a busójárás is helyi népszokássá lett, az álarcok mögött büszkén bújt meg német és magyar, szláv és cigány. Szerencsére ma már Mohács is több mint a „poklade“, újraindult a vízi élet a Dunán, kenukkal és tutajokkal, a planinára már normális úton lehet kijutni, a löszbe mélyült szurdokokban pedig a présházak némelyikében étterem nyílt, így megtörténhet, hogy a borteraszról csak átülünk egy jó pizzára a szemközti szomszédhoz, akárcsak a néhány kilométerrel délebbre fekvő, horvátországi Baranjában, ahol a drávaszögi löszdombok szakasztott másai a mohácsinak, akárcsak a falvak lakossága és a szurdokok hangulata.

Ezzel el is érkeztem a legfontosabb érzéshez, ami mindannyiszor hatalmába kerít, ha a mohácsi szőlőhegyen járok és amit számomra a legjobban Kabdebó Tamás folyamregénye, a Danubius Danubiana ragadott meg. Bár a planina a Pécsi Borvidék része, kulturálisan és földrajzilag sokkal inkább illeszkedik a Dunára kifutó löszhátak sorába, sőt, még azon túl, az északabbi vulkanikus hegyek kolnái közé is. Szentendrétől Újlakig, Dunaszekcsőtől Erdődig, Vörösmarttól Paksig ugyanaz a szláv-magyar-német háromság formálta a falut és a hegyet, erjesztette a bort és vágta a disznót, ölelte az asszonyt és ment a templomba, ugyanaz a sóhaj és ugyanaz a mosoly, egyforma a könny és hasonló a zene. Annál, hogy ezt ma három nemzet és legalább négy nemzetiség vallja magáénak, sokkal fontosabb, hogy valahogy megőrizzük és életben tartsuk a hagyományokat addig, amíg a gyermekeink és unokáink és elkezdenek érdeklődni irántuk. Ennek pedig az egyik legjobb módja, ha újra van szüret a mohácsi planinán, ha a város csárdáiban a halászlé mellé (csakis tésztával!) mohácsi rizlinget vagy kékfrankost kortyolunk és ha a Csernavölgy présházaiban évről-évre felcsendül a tambura hangja.