A Csipkerózsika-álom vége?

Tokaj hat engedélyezett szőlőfajtája közül a hárslevelű a második legelterjedtebb – a telepítéseket és a borvidékről kikerülő házasításokat tekintve egyaránt. Kiléphet-e ez a fogyasztói trendekkel jól rezonáló szőlőfajta a furmint háta mögül a fényre? Hol keressük, miért szeressük a hárslevelűt, és milyen szerepe lehetett egy bizonyos Pongrácz Dezsőnek a fajta világtörténetében? Ennek jártunk utána.

Februárban sok szó esett a furmintról; s ahogy az lenni szokott, a tél utolsó hónapjában a hazai borisszák gyakorlatilag egy emberként fordítják fejüket keletnek – dacára annak, hogy jó furmintot nem csak Tokajból találni. És miközben tagadhatatlan, hogy a furmint a Tokaji borvidék királya, ha királynőt kellene választani, akkor filigrán kedvességével, megkapó aromatikájával ez a tisztség minden valószínűség szerint a hárslevelűé lenne.

A választás szabadsága

Néhány évvel ezelőtt készítettem egy riportot a Tokajban letelepedett franciákról, és mindannyiuknak feltettem ugyanazt a kérdést: miért döntöttek úgy, hogy feladják Bordeaux-t, a Loire-t vagy valamely egyéb, fényes hírnévnek örvendő francia borvidéket Tokajért – ráadásul a 90-es, 2000-es évek fordulóján, amikor Hegyalja még teljesen másként festett, mint napjainkban. Egymástól függetlenül mindannyian ugyanazt a választ adták: mert nálunk még nincsenek berögzült szabályok, a rendszerváltást követő mérhetetlen szabadságban itt még mindent el lehet kezdeni az alapoktól. Ez azóta is sokszor eszembe jut, és ha összehasonlítom magunkat más, tradicionális bornemzettel, voltaképpen igazuk van: szerencsések vagyunk, hogy nem egy régi, dogmatikus rendszerben próbálunk meg érvényesülni, hanem a fogyasztók ízléséhez és az aktuális trendekhez igazíthatjuk a kínálatot – vagy akár a szabályzatot.

Ekképpen – az édes borok világszerte némileg kopó divatjának eredményeként – indulhatott el hódító útjára a 2000-es években a száraz furmint; hiszen semmi és senki nem kötötte a termelőket ahhoz, hogy a szőlőikből csak késői szüretelésű bort vagy aszút (esetleg fordítást, szamorodnit, máslást) készítsenek. Nem kellett szembenézniük azzal, hogy a száraz bor kívül esik a borvidéki szabályzáson, s emiatt, mondjuk, csak mint FN (földrajzi jelzés nélküli) termék kerülhetne forgalomba. Erről szó sem volt, a furmint pedig negyed évszázad elteltével száraz borként látszik beváltani a hozzá fűzött reményeket – amely tényről, ha máshol nem, legalább a február derekán megrendezett Furmint Február nagykóstolón bárki meggyőződhetett.

És hogy miért a furmint, és miért nem valamely másik engedélyezett szőlőfajta? Nos, a válasz roppant egyszerű: borvidéki szinten abból volt, illetve a mai napig is abból van a legtöbb. A 2024-es statisztika szerint furmintból 3000, míg hárslevelűből 900 hektárnyi telepítést tart nyilván Tokajban a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa – a többi négy engedélyezett szőlőfajta ehhez a kettőhöz képest valóban elenyésző mennyiségben lelhető csak fel. Ezen számok tükrében érdekes megjegyezni azt a tényt, hogy a hárslevelű sem mindig örvendett egyértelmű reputációnak: termesztését Tokajban egy időben rendeletben próbálták tiltani; ennek ellenére a filoxéravész utáni időszakban megszilárdította borvidéki pozícióját.

A borvilág és a fogyasztói preferenciák azonban folyamatosan változnak, és a kedvesen visszafogott, aromatikus szőlőfajták sokak ízlelőbimbóit bájolják el; és ez a tény akár teret is adhat a hárslevelűnek.

Égben köttetett házasság

Az alapvetően neutrális fajtaként számontartott furmintot manapság nem feltétlenül magasabb cukortartalommal teszik kedvesebbé, illetve fogyasztóbaráttá a termelők, hanem hárslevelűvel lopnak egy kis izgalmat az egyébként sokszor szikár száraz borba. A hárslevelű – mondja Tóth Ádám, a Barta Pincészet borásza – olyan, mint egy kimért hölgy: kicsit parfümfelhős, kicsit virágmézes, fűszeres; azonban sohasem tolakodó. Eleganciájában is nagyszerűen képes megmutatni a borvidék egyediségét: mind vulkanikus kőzeten, mind löszön kiválóan megél – ám a furmintnál nagyobb vízigényével az aszályos éveket nehezen viseli.

A Barta Pince a hárslevelűt fajtaborként csak a legkiemelkedőbb évjáratokból palackozza, amelynek egyébként az is az oka, hogy náluk a furminttal összehasonlítva valóban csekély a telepített terület aránya. A házasításokban viszont megtalálták a helyét: évjárati sajátosságoktól függően 25–50%-ig teszik a furmint mellé, hogy így emelje az illatélményt, illetve kerekítse a furmint határozott savait.

A Bartával ellentétben a tavalyi Decanteren Best in Show díjat elhozó Szilágyi László telepítéseiben ma már fele-fele arányban találunk hárslevelűt is; mondhatjuk tehát, hogy nála kiemelt szerepet játszik a borvidék kettes számú fajtája – vagy legalábbis felnőtt a furmint mellé. És bár egyre több hárslevelű-fajtaborral találkozni a piacon, egyelőre aligha jelenthetjük ki, hogy a legújabb tokaji trendeket ez a szőlőfajta diktálná. Ha megnézzük a HNT statisztikáit öt évre visszamenőleg, a hárslevelű-telepítések nagyjából stagnálnak (illetve a borvidék összes szőlőtermő területével egyenes arányban csökken a hárslevelű-telepítés is).

A Somló aromája

A furmintot és a hárslevelűt elsősorban Tokajjal hozzuk összefüggésbe, pedig mindkettő megtalálható más borvidékünkön is. Igaz, ez utóbbiból Tokajon kívül alig 300 hektár van az országban: a Mátra mellett az Egri borvidéken találunk még jelentős telepítéseket. Most viszont, mivel a furmint párjaként beszélünk róla, egy másik „furmintos borvidéket”, a Somlót vizsgáljuk meg közelebbről. A számok kedvéért: a Somlón 65 hektár furmint mellé jut 25 hektár hárslevelű, tehát arányaiban nézve ez a mennyiség eléggé hasonlít ahhoz a képhez, amit Tokajban láttunk.

Érdekes, hogy míg Tokajból már a 17. századból is fennmaradtak olyan írásos dokumentumok, amelyek említik a hárslevelűt, a Somlón a filoxéravészig mintha nem is létezett volna; illetve ezt követően is csak olykor-olykor bukkan fel a Somló szőlőtermesztésével foglalkozó korabeli írásokban. Ez azonban nem gátolta meg a hárslevelűt abban, hogy 1994–1996 között Fekete Béla borásznak köszönhetően mint a Somló legendás szőlőfajtája iratkozzon fel a juhfark és a furmint mellé harmadiknak.

A Somlói Apátsági Pince gazdája, Balogh Zoltán már a 2001-es induláskor is tudta, hogy a fenti hármassal szeretne foglalkozni – már csak annak okán is, hogy a vincellére akkoriban ezekkel a fajtákkal dolgozott. „A hárslevelű somlói megjelenésével kapcsolatosan a személyes spekulációm az – mondja –, hogy mivel a Somlón régen nagy jelentősége volt az aromásabb nemes, avagy somlói sárfehérnek, a filoxéravész után az egyébként eléggé neutrális profilú hármashoz (a furmint és a juhfark mellett még az olaszrizlingnek van nagyobb múltja a Somlón) kellett valami intenzívebb aromatikájú szőlő. Mivel a nemes sárfehér, hasonlóan a kéknyelűhöz, nőivarú fajta (vagyis kell mellé egy porzópár), így a filoxéravész után jelentőségét veszthette, s megérkezhetett helyette a hárs, amivel addigra már más borvidéken volt tapasztalat.”

A hárslevelű a Somlón is elsősorban házasításokba került bele, hogy aztán a rendszerváltást követően már egyre többször jelenjen meg önálló fajtaborként is. Ma a Somlói Apátsági Pince is így palackozza, és mint Balogh Zoltán mondja, míg idehaza a hárslevelűt talán kevésbé méltányolják, az amerikai piacon viszik, mint a cukrot – ez majdhogynem szó szerint értendő, tekintettel arra, hogy az Óperencián túl kedvelik, ha a bort még inkább fogyasztóbaráttá teszi pár gramm maradék cukor.

És hogy miért érdemes a tokaji hárs mellett megkóstolni a somlói verziót is? Két borvidék két eltérő mikroklímával és vulkanikus talajjal – ami már önmagában elég magyarázatot ad a borok különbözőségeire. Míg Tokajban például a lösztalaj egészen elegáns, filigrán borokat eredményez, addig Somlón a bazaltnak köszönhetően egy fajtabor sokkal karakánabb, markánsabb jegyeket mutat. „Azt szoktam mondani, hogy a somlói egy néptáncoshoz hasonlít, míg a tokaji borok inkább balett-táncost idéznek” – foglalja össze Zoli frappánsan a különbséget.

A kozmopolita

A fentebb említett borvidékek mellett hazánk legtöbb régiójában felbukkan még a hárslevelű, és azon sem kell csodálkozni, hogy a bortermelő szomszédoknál is előfordul – persze arrafelé más, számukra könnyebben kiejthető néven kell keresni. Az viszont már inkább csodaszámba megy, hogy a hárslevelű „betette a lábát” Dél-Afrikába is – még ha a top szőlőfajták soraiba azért nem is került be.

Egy 2020-as statisztika szerint a nagyjából 90 ezer hektár szőlőtermő területtel rendelkező országban mindössze 14-en zöldell a hárs, ezzel pedig az 58. leggyakoribb fajta. Ennél frissebb statisztikát nem találtunk a világhálón, Rose Murray Brown Master of Wine viszont 2018-ban 75 telepített hektárról ír, vélhetően személyes tapasztalata alapján.

Hogy miként került olyan messzire a hárslevelű tőlünk, arra a Cape of Good Wine blog szerzője – aki a hárslevelűt személyes kedvencei között tartja számon – szerint nincs egyértelmű válasz. Tekintettel arra, hogy a chardonnay-t annak idején egy bőröndben vitték be az országba, elképzelhető, hogy hasonló módon érkezett a hárs is. Ami viszont biztos, hogy a magyar származású Desiderius Pongrácz (Pongrácz Dezső) – aki az 1970-es években a Lammershoek szőlésze volt – telepítette az első tőkéket.

Mivel Dél-Afrikában a szőlőtermesztők mindig előszeretettel ültettek tömegtermeléshez is megfelelő fajtákat – sok esetben akár annak dacára, hogy az ország klímája talán nem a legideálisabb az adott szőlő számára –, a hárslevelű-telepítések száma a századfordulóra növekedni kezdett. Ez az érdeklődés azonban idővel más irányba fordult, és ma már csak projektjelleggel foglalkozik néhány termelő a fajtával – akik többségében fajtaborként zárják palackba. Az első bort egyébként Janey Muller jegyzi, aki az 1978-ban alapított Lemberg borászatnál töltött évei alatt dolgozott hárslevelűvel.

Az egyik legismertebb dél-afrikai tétel ma alighanem a Testalonga pincészet Mangalizája. Ez a bor a nemzetközi hírnévig is eljutott, aminek köszönhetően a dél-afrikai borfanatikusok körében is megnőtt a hárslevelű népszerűsége. Így aztán – noha a fajtával foglalkozó pincészetek tulajdonosai, illetve borászai körében elég nagy a fluktuáció – egyelőre úgy látszik, hogy a hárslevelűt kivágni senki nem szeretné.

És hogy milyen a hárslevelű, ha dél-afrikai? A Cape of Good Wine Blog szerzője szerint a virágos, gyógynövényes karakter, az ásványosság és a savszerkezet hasonló a miénkhez, ugyanakkor egy nemrégiben kóstolt somlói hárssal összevetve úgy érzi, kicsit kevésbé rétegzett, mint a magyar változat. Persze ők nem vulkanikus talajon, hanem grániton, illetve üledékes kőzeten termesztik a hárslevelűt; ugyanakkor a telepítések között találni több mint 40 éves ültetvényeket is, ami minden bizonnyal kiváló koncentráltságot eredményez a borokban.

A fentieket összevetve azt a kérdést, hogy a hárslevelű idehaza kiléphet-e a furmint árnyékából a fényre, nyitva hagyjuk, mivel egyelőre nincsenek erre utaló egyértelmű jelek. De bizonyosan megvan az a fogyasztói réteg, amelyik szívesen nyúl egy palack hárs után – még akkor is, ha a szőlőfajta nevének kiejtése egyes esetekben alaposan feladja a leckét.

Fotók: Magyar Bormarketing Ügynökség