Hogyan alakította át a filoxéra a szőlőtermesztést?

Aligha van olyan borkedvelő ember, aki ne találkozott volna már azzal a kifejezéssel, hogy filoxéravész. Borászoktól sokszor hallani azt a félmondatot, hogy „filoxéravész előtti szőlőfajtákkal foglalkozom”, mindemellett pedig a jelen legfenyegetőbb kártevőjét, az aranyszínű sárgaságot okozó amerikai szőlőkabócát sokan a modern kor filoxérájának tartják. Mi is ez a kórság, amely a 19. században letarolta nemcsak Magyarország, hanem egész Európa szőlőskertjeit, és miért fontos még ma is beszélnünk róla?

Amikor 2020 márciusában nálunk is megjelent a koronavírus, elárasztották a közösségi média oldalait az olyan kommentek, hogy „nem is baj, ha a felgyorsult világunkban kevesebbet utazunk, határon belül is van elég látnivaló”. 

Talán nem is gondolnánk, de a 19. század ipari tevékenységei nyomán az akkor ismert világ egyre fejlettebb helynek számított. Olyannak, ahol – a hétköznapi ember számára legalábbis olybá tűnt – nincs leküzdhetetlen akadály. A korabeli betegségeket és azok terjedését azonban ők sem tudták kizárni. Az utazókat hajtotta a kíváncsiság, hogy megnézzék, mi is van a tengeren túl; egyre többen és egyre messzebb merészkedtek Európából, és ahogyan a ma embere, ők is szívesen hoztak haza szuveníreket vagy egzotikus növényeket. Így kerültek Amerikából Franciaországba olyan szőlőfajták, amelyek a helyieknél ellenállóbbnak tűntek a zord francia időjárással vagy a szőlőbetegségekkel szemben, ráadásul bővebb termést is adtak. Érthető, hogy a gazdák szeme felcsillant. 

A növényekkel együtt viszont – éppen úgy, ahogyan a koronavírus a 21. században – az őket megtámadó betegségek is egyre szélesebb körben kezdtek terjedni; a csillogó szemű gazdák pedig megfizették a felelőtlenség árát.

Európa fertőzés alatt

1854-ben egy New Yorkban élő tudós azonosított egy rovart, amely kifejezetten a szőlő gyökerén és levelén élősködik, gubacsszerű képződményeket hozva rajtuk létre. A tőke ennek következtében gyorsan pusztulásnak indul, a rovar pedig táplálék híján nem gondolkodik sokat: egyszerűen átköltözik a következő, még ereje teljében lévő szőlőre. Közben persze szaporodik is – egy anya, időjárástól függően, akár 20 millió petét is lerakhat –, így több nemzetség együttes erővel már hatalmas pusztításra képes. Életmódja miatt a kártevő a szőlőgyökértetű, latinul phylloxera elnevezést kapta a szakemberektől, az általa terjesztett kórságot pedig filoxéravészként ismerjük.

A 19. századi utazók az egzotikusnak vélt szőlővesszőkkel úgymond potyautasként cipelték haza Franciaországba ezeket a szabad szemmel alig látható rovarokat: az első fertőzött szőlőt 1864-ben azonosították Európában. Az új típusú kártevő ellen a korabeli védekezési módszerek nem – vagy csak részben –váltak be, ráadásul mire felismerték, hogy mivel állnak szemben, elkéstek: addigra már sok tízezer fertőzött szőlőtőke volt szerte Franciaországban, s mivel a gyökértetű nem ismer határokat, több más országban is felütötte fejét a betegség. 

Magyarországon, vagyis akkori államformája szerint az Osztrák–Magyar Monarchiában 1872-ben azonosították az első rovart. A következő tíz évben a szőlőültetvények 40%-a kipusztult – egyedül a homokos talajon található szőlőskertek voltak előnyös helyzetben, a nem igazán kötött talaj ugyanis nem kedvezett a gyökértetű életmódjának. A kötött talajon lévő szőlők 90%-a kipusztult.

Megoldás születik

A kialakult helyzetre a biztosnak tűnő megoldás végül szintén Amerikából érkezett meg: ottani tudósok megfigyelték ugyanis, hogy néhány helyi vadszőlőt nem támadott meg a rovar; így az újratelepítéshez használt vesszőket ilyen, a szaknyelvben amerikai alanyoknak nevezett növényekre oltották. 

Mit is jelent ez a ma embere számára? Annak ellenére, hogy a szőlő magról, sőt, vesszőről is szaporítható, illetve kigyökereztethető, a gondos szőlősgazdák többnyire ma sem így telepítenek szőlőt, hanem oltványiskolákból szerzik be az amerikai alanyokra oltott új növénykezdeményeket. Az, hogy egy szőlő ma a saját gyökerén nevelkedjen, meglehetősen ritka, de azért természetesen előfordul.

Átalakul Magyarország szőlőtermesztése

A 19. század végén hazánkban a rómaiak óta kiemelt szerepet játszó szőlőművelés a fénykorát élte, korábban soha nem volt ekkora a beültetett terület. Ennek részben az urbanizáció, részben a filoxéra vetett véget, s a kettő együtt egyenesen vezetett ahhoz, hogy a 20. század szőlőültetvényei már egészen más képet mutattak, mint száz évvel korábban. 

A szőlő pusztulása gazdasági és demográfiai következményekkel is járt. Az addig biztos megélhetést jelentő borkészítés válsága miatt sokan nincstelenné váltak, mások szakmát váltani kényszerültek vagy elhagyták az országot. Az oly fontos mezőgazdasági ágazat fellendítése érdekében életbe lépett az úgynevezett szőlőrekonstrukciós törvény, valamint az állam vincellér-, illetve oltványiskolákat hozott létre: megkezdődhetett az újratelepítés.

Ahogyan a ma szőlősgazdája, úgy a 120 évvel ezelőtti elődje is trendekben gondolkozott – még ha ez a kifejezés nem is szerepelt a szótárában. Ezt akkor a magasabb savtartalmú bort adó szőlőfajták, illetve az „egzotikus” francia fajták jelentették: egyre többen kezdtek a kiváló fröccsbort adó olaszrizlinggel, illetve a klasszikus magyar fajták helyett franciákkal – merlot, chardonnay – foglalkozni, de ekkor terjedt el a kékfrankos is. Napjaink legkeresettebb világfajtái ebben az időben jelentek meg Magyarországon – még ha nem is voltak olyan gyakoriak, mint manapság. 

Mindezen változásoknak ugyanakkor számos addig termesztett fajta esett áldozatul, vagy – ismerve a mai ember törekvéseit – tűnt el majdnem. A kéknyelű például nem igazán szerepelt az újratelepítendők listáján, mivel kifejezetten rosszul termő fajtának számított, ráadásul nem is önporzó: a korabeli gazdáknak ezért több gondot jelentett, mint amennyi hasznot hozott. Szerencsére néhány makacs borász türelmének és kitartásának köszönhetően ma már ezt is élvezhetjük újra, egyéb más – most már nevezzük nyugodtan mi is így –, filoxéravész előtti szőlőfajtánk borával együtt. 

Kéknyelű

Búcsú örökre?

Az újratelepítést, az oltványok elterjedését sok növényvédelmi innováció követte. Bár nagyobb figyelmet kapott a betegségek elleni védekezés, a vírusok, valamint a bakteriális és a gombás megbetegedések nem tűntek el örökre. Sőt! A 21. század viszonylagos jólétében az újra utazgató és egzotikumokat gyűjtögető emberek sokszor akár tudtuk nélkül is újabb és újabb megbetegedéseket hurcolnak határokon át.

Bár a gyökértetű – csakúgy, mint a koronavírus az emberek esetében – még mindig jelen van a szőlőskertekben, jelentősen kisebb mértékben, és jobban tudunk ellene védekezni is. Napjaink ültetvényeit egy új „filoxéravész”, az amerikai szőlőkabóca által terjesztett aranylevelű sárgaság, más néven a fitoplazma veszélyezteti, amely itthon 2014-ben jelent meg. Azóta számos gazda szembesült már ezzel az új kórsággal, amely – mivel egyelőre nincs ellene hatékony védekezés – a jelenkor emberének legalább akkora kihívás, mint a szőlőgyökértetű volt az 1800-as évek végén.

Hátradőlni tehát nem lehet, hiszen szőlőbetegségek most is vannak, illetve ezután is jöhetnek; ezért a korai felismerésre, a terjedés megállítására és a megfelelő orvoslásra továbbra is komoly figyelmet kell fordítani.

Képek: Magyar Bormarketing Ügynökség