2020 november 27. / Ercsey Dániel (címfotó: Vető Gábor)
A 2012-ben elindított Borászok Barátja különdíjat a Borászok Borásza díj honlapja szerint olyan civil személyiség kapja, aki tevékenységével kiemelkedő mértékben képviselte a magyar bor érdekeit és nagyban segítette a magyar borászok munkáját. Az eddigi díjazottak között olyan neveket találunk, mint Dr. Freund Tamás (2012) neurobiológus, Borbás Mária (2013), Dr. Mészáros Gabriella (2014), Alkonyi László (2015) a legendás Borbarát egykori főszerkesztője, Gál Helga (2016), Dr. Csizmadia András (2017), Caroline Gilby (2018) Master of Wine és Kovács Pál (2019). Az illusztris névsor 2020-ban Szabó Edittel, a Borsmenta alapítójával és főszerkesztőjével bővült, ennek apropóján ültünk le beszélgetni a díjról és arról az útról, ami ide vezetett.
Mit jelent neked a Borászok Barátja díj?
Azt hiszem, elsősorban azt, hogy bíznak bennem. Nagyon meghatódtam, amikor megkaptam! A díjátadón pont azoknak a borászlányoknak a gyűrűjében álltam, akik a Gyengébb? Nem! című könyvem főszereplői, és amikor kimondták a nevemet, Luka Enikő ugrott először a nyakamba. Annyira jó volt! Engem mindig az emberek érdekelnek a borok mögött, nélkülük nincs értelme beszélni a borról, így nemcsak ezt a díjat, de az elmúlt tizenöt évet is köszönöm nekik.
Egészen egyértelműnek tűnik, hogy te borokról és ételekről, séfekről és borászokról írsz, mégsem tudjuk, hogyan kezdődött számodra ez az egész?
Az apám tiszai halász volt, amit ő megfogott, azt az anyám a kiskörei halászcsárdában megfőzte. Ez a csárda elképesztően ismert volt, pedig sehol nem hirdették. Ott állt a hullámtérben, a híd alatt és állandóan tele volt a parkolója autókkal. Mindenki oda járt enni! Ez volt talán az első kapcsolatom a gasztronómiával.
Hogyan került egy halász lánya kapcsolatba az írott szóval?
Van egy képem az apámról. Hazajön a Tiszáról, letusol, aztán ledől a kanapéra, könyv van a kezében. Azt hiszem így. Általános iskolás koromban egy novellapályázaton olyan díjat nyertem, amivel meghívást kaptam - falusi kislányként - a szegedi Kincskereső Táborba. 1976-ot írtunk, Zalán Tibor volt a rajvezetőm, ilyen emberektől tanulhattam írni tízévesen.
Közben pedig édesanyád halászlevet főzött a háttérben?
Nem, azt mindig az apám csinálta, szigorúan bográcsban, tészta és passzírozás nélkül, tiszai módra.
Mit ittak akkoriban az emberek a halászlé mellé?
Csakis sört! Legalábbis az Alföldön. Kisköre környékén volt ugyan némi szőlő a mentetlenen, ahogy az árteret hívtuk, de jellemzően egybeszüreteltek mindent, a végeredmény pedig egy savas, ízetlen, piros lőre volt. Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy a bor nem más, mint büntetés.
Melyik volt az a bor, ami ezt megváltoztatta?
2001-ben a Millenniumi mesék című portréfilmsorozat főszerkesztője voltam a Magyar Televíziónál. Híres magyar emberekkel beszélgettünk. Az akkori gyártásvezetőm mondta, hogy forgassunk filmet egy borásszal is, ő javasolta Szepsyt. Megérkeztem Tarcalra a Királyudvarhoz, István akkor éppen ott dolgozott, lementünk a pincébe - előzetesen fél órát kértem az idejéből -, és amikor négy órával később feljöttünk, a sorsom már meg volt pecsételve.
Borrajongó lettél?
Ennél azért bonyolultabb a helyzet! (nevet) Az én utam a borhoz sokkal kacskaringósabb volt, mint hinnéd! Egerben jártam főiskolára, tehát akár ott is találkozhattam volna a borral. A délutánjaimat rendszeresen a Minorita borozóban töltöttem a barátaimmal, ott készültünk a másnapi órákra is, mégse lettem borissza. Hiába volt benne a gólyaeskümben, hogy Eger összes kocsmáját ismernem kell, nemhogy bort, alkoholt sem nagyon ittam azokban az években.
Hogyan kerültél a Magyar Televízióhoz?
Magyar és ének-zene szakos tanárként végeztem Egerben, de akkoriban dramaturg szerettem volna lenni. Viszont a Színház- és Filmművészeti Főiskolán csak négyévente indult ilyen képzés, úgyhogy elhelyezkedtem Egerben a Gárdonyi Géza színháznál. Mindegy volt mit csinálok, csak a színház közelében legyek! Innen hívtak Budapestre, az Arany János Színházba, de mire eljött a következő felvételi ideje, már nem mentem el rá.
Magával sodort az élet?
Megismertem a későbbi férjemet, aki dramaturg, és tanársegédként akkoriban már bent ült a felvételi bizottságban a Színműn. Nem akartam leégni előtte. Pár évvel később pedig „elvitt“ a Magyar Televízió szerkesztő-riporternek, én pedig ott ragadtam. A főiskolán nem volt még ilyen szak, mindent a gyakorlatban tanultam meg, de ez nem okozott gondot, lelkes voltam és fiatal.
A Szepsy film után mi történt?
Megérkezett a gasztronómia, hiszen 2004-ben én lettem a TV Paprika programigazgatója. Abban az időben még sok saját gyártású sorozatunk volt, akkor indult a Bortúra, aztán a Bortúra késsel-villával, előbbi Gál Helga, utóbbi Magos Zoltán műsorvezetésével. Még mindig távol állt tőlem a bor, de 2006-ra, amikor eljöttem a csatornától, már éreztem, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Egy eseményen véletlenül egy asztalnál ültem Mészáros Gabriellával és Rohály Gáborral, a következő évben pedig már hozzájuk jártam tanfolyamra.
Fontosak ezek a boros képzések?
Egy egész világ nyílt ki előttem általuk! Nem hittem volna előtte, hogy egy íz vagy illat felismerése ilyen izgalmas lehet, vagy hogy a borismeretnek ilyen mélységei vannak.
Megvolt a szerkesztői véna és már a boros ismeretek is. Mi következett ezután?
2009-ben keresett meg a Népszabadság, hogy megszerkeszteném-e nekik a boros TOP100 kiadványukat. Dlusztus Imre és Tompa Imre gondozta a magazint korábban, de innentől 2015-ig, vagyis a megszűnéséig én szerkesztettem. A végére úgy éreztem, hogy enélkül már létezni sem tudnék, ráadásul közben 2014-ben megírtam a Nagy Séfkönyvet, az akkor legismertebb 25 magyarországi séffel.
Az olvasót nem a végeredmény érdekli?
Miközben nekem tökéletesen tisztában kell lennem a mondandóm hátterével, tehát tudnom kell, hogy mi a remoulade mártás és mi az a szénsavas maceráció, nem biztos, hogy meg is kell osztanom az olvasókkal. Az élményt kell tudnom átadni, a bor ugyanis élmény! A mélyvízbe nem én fogom bedobni az olvasót. A borról való írásnak számtalan rétege van, de aki egy kicsit is kacérkodik ezzel, annak már kutya kötelessége mindent tudni. Viszont a legnehezebb az, hogy utána ezt úgy írjuk meg, hogy mindenki megértse.
Változott a borról való írás az elmúlt húsz évben?
Nem, és ez szerintem nagyon nagy baj! Más nyelven kellene fogalmaznunk, más hangot kellene megtalálnunk. A borleíró szaknyelvet, amit három évtizede Rohály Gáborék nagy gondossággal összeraktak, még éppen csak kezdjük elsajátítani, de már azt érzem, hogy szűkös, bennfentes, nehezen érthető.
Persze a média is átalakult, a papírról az internetre váltunk, a leírt szóról pedig a videókra. Ami viszont biztos: felnőtt egy olyan borkedvelő nemzedék, amelyik akármit már nem fogad el. A „tannin” meg a „savgerinc” már nem elég, értik és tudják a dolgokat, nem lehet süketelni nekik.
A megújulást nem az ifjú titánoktól, a jövő új borszakíróitól kellene várni?
A megváltozott médiafogyasztási kultúrának köszönhetően rengeteg blogger tűnt fel, akik - tisztelet a számtalan kivételnek - a közlési vágyukon túl nem tesznek hozzá sokat az egészhez. Az újságírás alapjaival sincsenek tisztában, maximum „szövegeket” állítanak elő. Éppen ezért elsősorban egy olyan képzésre lenne szükség, ami a bor és a gasztronómia iránt érdeklődő újságíróknak szólna. Nagyon kevés olyan ember van, aki előbb volt agrármérnök és utána lett újságíró. A többség a szöveg felől közelítve szeretett bele a borba vagy a gasztronómiába. A boros újságírónak ugyanis a mondathoz van köze, nem kell bort készítenie.
Nem elég erre a független borsajtó?
Nem nagyon létezik független magyar borsajtó. Én is csak úgy tudom megőrizni a Borsmenta függetlenségét, hogy máshol keresem meg a villanyszámára valót. A bormagazinok boros hirdetésekből élnek, így pedig a hirdető borászok uralják a piacot.
Akár a meglévő lapoknak kellene pályázati lehetőséget biztosítani az éves működésükre, akár az újságírók pályázhatnának cikkek megírására, de csakis úgy, hogy a tartalomról ne kelljen egyeztetni senkivel a szerzőnek! Így motiválva lennének a nem borokkal foglalkozó újságírók is, hogy belevágjanak, és megjelenhetnének borokkal kapcsolatos írások a női magazinoktól kezdve a Hugh Grant által promotált Kutyák és Lovakig mindenhol. A verseny mindenkinek jót tenne, a borászok pedig csak nyernének az ügyön.
Mit gondolsz, mit fogsz csinálni öt év múlva?
Fogalmam sincs, de most túl nagy a hajtás, szükség lenne egy kis nyugalomra. Az ideális jövőben a Borsmenta magazin önfenntartóvá válik, és normális fizetést tudok belőle előteremteni nemcsak magamnak, hanem a munkatársaim számára is. Ettől egyelőre fényévekre vagyunk. A legrosszabb forgatókönyv szerint pedig elhagyom az országot és felhagyok az újságírással is.
Középút nincs?
De, a borvidéki promóció. Meg lehet élni belőle, de feladtad a függetlenségedet, ráadásul éppen az hiányzik a képletből, amiért én ezt az egészet szeretem csinálni: az ember.
Figyelembe véve a boros közéletet, kinek adnád a Borászok Barátja díjat 2021-ben?
Bár fizikailag valóban én fogom átadni a díjat, hiszen ez a hagyomány, szerencsére azt nem nekem kell eldöntenem, hogy kinek! Döntsék el a borászok, hogy kit tartanak a barátjuknak.
Pápák és borok
Borozás a kéktúra útvonalán
Bor és természet: Folly Arborétum
Tokaji borok a kínai Dragon Phoenix Boriskolában
ProWein – lesz jövőre is!
Nem kérdés, hogy szükséges a változás - Interjú Gere Andreával
A Német Sommelier Szövetség elnöke, Yvonne Heistermann nem újonc a magyar borok világában
Borturisztikai találkozó Morvaországban
