One man show helyett generációs csapatmunka a Vida Családi Borbirtokon

A Szekszárdi borvidéken egyre több borászat arcát jelentik a fiatalok. „Baromi jó dolog persze a következő generációról beszélni – mondja mostani interjúalanyunk –, de azért ne feledjük, hogy az elmúlt 30 évben a mi szüleink voltak azok, akik erőn felül teljesítettek annak érdekében, hogy meglegyenek ezek a birtokok. Azért van most második generáció, mert volt egy nagyon jó első.” Ifjabb Vida Péter esetében ráadásul mindez a 2011-ben Év Bortermelője címet elnyerő édesapja volt – ekkor egyébként egy éve már ő is a Vida Családi Borbirtokot erősítette. Vele beszélgettünk.

Mit jelent számodra Szekszárd? 

Mindent. A zegzugos völgyeket, a kanyargó szurdikokat, a szeretett dűlőinket. És mosolyt, mert bármikor is érkezek haza a világból és meglátom ezeket a dombokat, akkor mindig mosolygok. De, persze, frusztrációt is, mert bennem van, hogy mennyivel többet szeretnék ebből az egészből kihozni, és milyen sokan nem látták még ezeket a bájos völgyeket. Jó lenne minél több embernek megmutatni.

 

A Szekszárdi borvidéken ebben azért ti élen jártok, hiszen elég sok eseményt tartotok a borvidéken. 

Nem az egyéni teljesítmények, hanem a csoportos összefogások azok, amelyek a mai világ nagy zajában működőképesek – mi ebben hiszünk. Láttunk vendégül többször Master of Wine-okat, sommelier túrákat szervezünk, mesterkurzusokat tartunk, vagy akár közös asztal mellett képviseljük a borvidéket. Keressük, hogy hogyan tudunk együtt tenni Szekszárdért. 

 

Ezt jó hallani, hiszen itthon számos borvidéket még mindig inkább csak az egyéni teljesítmények jellemeznek. 

Sokszor lehet baj, hogy nincs meg az a közös platform, amin keresztül össze tudnának fogni. Nálunk viszont van egy közös Szekszárd palack, amely az előző generáció konszenzusaiból indult. Aki amögé beáll, az egységes stílust és minőséget képvisel, előtérbe helyezve a helyi fajtáinkat. Többször is volt olyan rendezvény, ahol nem mint borászok, hanem mint Szekszárdi borvidék jelentünk meg, és én ugyanúgy képviseltem más kadarkáját, kékfrankosát vagy éppen Bikavérjét, mint a miénket. Biztos voltam benne, hogyha Szekszárd palackban van, akkor ott minőségben olyan nagy kilengés nem lehet.

 

Hogy érted ezt? Mi a garancia erre? 

Ez nem egy haveri szerveződés (nevet – a szerk.), hanem egy körülhatárolt dolog. Megvan, hogy melyik három fajta bor kerülhet Szekszárd palackba, és az is csak úgy, hogy minden hónap meghatározott napján egy kóstolóbizottság lekóstolja, vakon. Kétharmados döntés szükséges ahhoz, hogy bárki is ilyen palackba tölthesse le a borát. Ilyenkor mindig van a sorban olyan tétel is, amely már korábban Szekszárd palackba került, és ha felmerülne a gyanú, hogy a borász mégsem azt töltötte le, amit jóváhagyott a bizottság, jön a labori vizsgálat. Az ilyen eset hosszú eltiltást von maga után, úgyhogy nem igazán éri meg. Így, ha a fogyasztó levesz egy Szekszárd palackot a polcról, akkor tudja, hogy mire számítson. Szerintem egy borvidéki imázs kialakításánál ez kell, hogy legyen az A betű. Mi itt szerencsések vagyunk, mert az A betűt már leírtuk. 

 

Nem úgy indultál, hogy beállsz a családi borászatba. Mi volt számodra a kerülőút? 

A kerülőút egy jó kifejezés, mert most, hogy már 13 éve itthon dolgozom, ez több, mint amit bárhol máshol eltöltöttem, azaz tekinthető desztinációnak. A pécsi közgázon végeztem, az első munkahelyem pedig Dublinban volt egy frissdiplomásoknak szóló programban. Aztán itthon egy nemzetközi reklámügynökségnél dolgoztam, és utána kerültem haza. Egyébként fura a sors, hogy a húgomnak hasonló életútja volt, hiszen ő is a közgázon végzett, és a MOL frissdiplomás programja után dolgozott előbb egy banknál, majd a Fordnál. És tíz évvel később, mint én, 2020-ban csatlakozott hozzánk. 

 

Hogyan néz ki ma a feladatleosztás?

Eljött az az idő, amikor az önmagában, hogy én itt vagyok, már nem lett volna elég: Zsuzsi a 2020-as szüretre tért haza Új-Zélandról és azóta az ő keze munkája minden borunk. Minden tiszteletem az övé, és büszke vagyok rá – nekem nagyon sokat jelent ez, hogy együtt, egy csapatban dolgozunk. Mi azt valljuk itt házon belül, hogy 80%-ban minden a szőlőben dől el – a mai napig ezért a legfontosabb részért édesapám felel, 70 évesen. Miénk a maradék 20%, amiben igyekszünk ezt nem elrontani. Lehet az embernek kivont kardja, amikor csatába megy – értem ezalatt például a jó feldolgozót –, de ha nincs meg az alapanyag, akkor az nem ér semmit. Zsuzsi készíti tehát a borokat, én meg afféle jolly joker vagyok.

 

Mennyire tereltek benneteket erre az útra? 

Gyakorlott szülőként hálás lehetek, hogy ilyen mintát kaptam: sosem mondták nekünk a szüleink, hogy ezzel kellene foglalkozni. Úgyhogy büszkén mondhatom azt, hogy az, hogy én itt ülök az irodában, a húgom pedig, ha jól hallom, éppen présel, abszolút a mi saját döntésünk volt.

 

Édesapád 2011-ben Év Bortermelője lett, számtalan interjúban olvasni megszívlelendő gondolatait, azokat az értékeket, amelyek mentén egy ilyen kiemelkedő siker lehetséges volt. Mi az, amit neked ezekből megtanított, amely mentén te is éled a mindennapjaidat?

Minket az vezérel, hogy hogyan tudjuk minél jobban csinálni azt, amit csinálunk és sosem lehetünk elégedettek. Ha valamit tanultunk tőle, az biztosan az, hogy sose dőljünk hátra, hanem mindig próbáljunk jobbak lenni. És nem létezik olyan, hogy a kemény munka nem hozza meg az eredményét. 

 

Érdekes, hogy ezt mondod, a minap volt szerencsém Lőrincz Györggyel (a St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet alapítója, borásza – a szerk.) beszélni, többek között annak kapcsán, hogy 98 pontot kapott az egyik boruk James Suckling nemzetközi borkritikustól. Ő is hasonló maximalizmusról számolt be, valamint arról, hogy az elsők között voltál, aki gratulált nekik. 

Amint megláttam az eredményt, ha nem is sírtam, de az biztos, hogy párás lett a szemem. Annyira jó volt olvasni a St. Andrea 2018-as Agapé borról írt sorokat, amelyek azt mondják róla, hogy világszínvonal. Gondolj bele, hogy minden, amiben hiszel, amiért dolgozol, az, ami most itt van, egy megmondó ember szemében világszínvonal. Őszintén, úgy tudtam ennek örülni, mintha a mi saját sikerünk lenne és ahogy a rosszat elmondom, úgy a jót is mindig; és annyira szerettem volna megosztani az örömömet, hogy valóban, a magam esetlen módján felhívtam Gyurit. 

 

A ti saját sikereitekre sem lehet panasz: mit hoztál te a borászat életébe? 

Nem gondolom, hogy forradalmi ember lennék, ráadásul, amikor megérkeztem ebbe az egészbe, válaszok helyett sok-sok kérdéssel jöttem – amiből persze egy csomó konfliktus is fakadt. Az biztos, hogy egy másfajta gondolkodásmódot, nagyon nagy lendületet, és sok fejlesztést hoztam. Ha visszagondolok, az elmúlt 13 évben, amióta itt vagyok, gyakorlatilag kivágtuk az összes ültetvényünket, majd újratelepítettük olyan fajtákkal, klónokkal és olyan térközökkel, ahogyan azt megálmodtuk. Utána felépítettünk egy feldolgozót úgy, ahogyan azt elképzeltük, hogy képes legyen kompromisszummentesen kiszolgálni ezt a 23 hektárt. Létrehoztunk egy világszínvonalú arculatot és címkéket, amelyek a nemzetközi borpiacon is bárhol megállják a helyüket. Sok minden van még, de az biztos, hogy az előtte lévő „one man show” helyett én egy csapatmunkát hoztam az egészbe. 

 

Hogyan tovább?

Ha az elkövetkező időszakban – hiszen ez egy elég viharos tenger most, amin a hajó hánykolódik –, tudjuk tartani az irányt, és nem süllyedünk el, akkor szerintem az elég szép célkitűzés és ennél messzebb nem nagyon akarunk és nem is tudunk álmodni. Életben maradni, és a kormányt abban az irányban tartani, amerre elindultunk, az önmagában is egy szép kihívás. 

 

Címfotó: Ifj. Vida Péter és édesapja (Vida Családi Borbirtok)