Szerző: dr. Mészáros Gabriella Fotós: Pintér Árpád
Magyarország északi részén, a Bükk hegység déli lejtőin helyezkedik el. A borvidékbe soroljuk az a.) Egri körzetben Andornaktálya, Demjén, Eger, Egerbakta, Egerszalók, Egerszólát, Felsőtárkány, Kerecsend, Maklár, Nagytálya, Noszvaj, Novaj, Ostoros, Szomolya; valamint a b.) Debrői körzetben Aldebrő, Feldebrő, Verpelét települések a szőlőkataszter szerinti I. és II. osztályú határrészeit.
Az Egri borvidék termőhelyének teljes területe 22.162 ha, amelyből 18.302 I. osztályú. Ebből a hatalmas területből mindössze 5282 ha-t foglalnak el a jelenlegi termőterületek.
Már a várost, illetve a püspökséget alapító I. István király idejében (1010 körül) gazdasági jelentősége volt az egri szőlőtermesztésnek, hiszen a király az egész megye bortizedét a püspökségnek adta, hogy ezzel is segítsék a művelés terjedését. A XI. századtól a vallon betelepülők további lendületet adtak az Eger-völgy szőlőművelésének, francia elemekkel gazdagítva azt. Egyik franciaországi bencés apátság védőszentjéről, Szent Egyedről kapta nevét a környék leghíresebb szőlőtermő hegye, az Eged-hegy. A betelepített olasz, francia telepesek meghonosították az eddigi bőrtömlők helyett a bor fahordós és pincében való tárolását.
A XVI. században, egészen a török megszállásig töretlen fejlődés jellemezte a szőlőkultúrát. Dobó István kapitánysága idején a vár nagy pincéjében bevételezett bor fedezte például a védelmi kiadások nagy részét. A mennyiség mellett egyre több figyelmet kapott a bor minősége is. A felhalmozódó borkészlet jelentős tárolóteret igényelt. E kettős kívánalom hatására a korábbi természetes “darázskő” üregek kezdetleges átalakításával nyert, valamint a házak alá boltozott pincék mellett - a vagyonosodó borkereskedői, gazdagparaszti körökben - erősen gyarapodott a már valóban kőbe (tufába) vágott pincék száma és a század második felére szerteágazó pincerendszer bontakozott ki a városban.
Több évtizedes sikertelen próbálkozás után a törökök 1596-ban elfoglalták az egri várat és 91 évig a birtokukban tartották, de a szőlőtermesztés megmaradt. Ennek oka, hogy a törökök ugyan nem nagyon fogyasztottak bort, de adóztatása komoly bevételt jelentett. A közel száz éves török uralom korszakára tehető a kadarka meghonosodása is, melynek vesszőit talán a török elől menekülő szerbek hozták magukkal. Több emberöltő alatt jelentős, később meghatározó vörösbor kultúrát alakítottak ki, kiszorítva az eddigi, fehérbort adó ősi fajtákat. Megjegyzendő, hogy a vörösbor ez időben Egerben azért nem lehetett egészen újkeletű, hiszen Estei Hippolit püspök számadáskönyveiben már 1507-ben (!) dicsérik a kiváló egri vörösborokat. A város legjobb szőlői ebben a korban az Almagyaron, Tihamérban és Cigléden voltak.
A török kiűzése után, a XVIII. század végére a bortermelés meghaladta az évi 80 000 akót. Egyre növekedett a vörösbor iránti érdeklődés. A püspöki pinceleltárakban egyre kevesebb lett a fehérbor részaránya (1767-ben már csak 18 %). A vörösbort két kategóriában lajstromozták: zömmel vinum subrubrum (siller) illetve vinum rubrum (valódi vörösbor) néven. A termelők nagy része a csökkenő fehér fajtáinak borát “összeszűrte” a vörösekével, csak nagyobb birtokkal rendelkező, igényesebb gazdák készítettek külön fehérbort, akik így a jobb minőség eléréséért csak a "fekete fürtű” fajták termését használták vörösbor előállítására. E körülménynek döntő szerep jutott a bikavér borok későbbi kialakulásában. A XVII. század végétől egészen Lengyelország felosztásáig az egri borok egyik legfőbb felvásárlója a lengyel nemesség volt. A lengyel politikai összeomlást követően a borvidék fénykora nem áldozott le, a XIX. században is folytatódott. Ekkorra Eger a környező településekkel együtt Magyarország egyik legjelentősebb borvidékévé vált. Az arra alkalmas években még vörös aszúbort is készítettek. A szőlőterülettel együtt nőtt a pincék, különösen a kőbevágott pincék száma is. Eger belvárosában háromszintes pincerendszerek, a “hóstyákon” és a környező településeken új pincesorok születtek.
A XIX. század második felétől azonban már észlelhetők a szőlőtermesztés hanyatlásának első jegyei. Az erózió talajpusztítása következtében egyre több szőlőt (köztük az ősi Eged-hegyieket is) elhagytak, kezdetét vette a szőlőterület csökkenése, mely általánossá vált a borvidék többi településén is. A filoxéravész betetőzte a szőlőművelés egyre nehezedő helyzetét. A kártevő 1896-ban érte el a borvidéket és az országban legnagyobb pusztulást okozta. Az agyagos talaj és a monokultúra következtében a szőlőterületek 93,51 %-án kiveszett a szőlő.
A rekonstrukciót követően, XIX-XX. század fordulójától válik ország-világszerte ismertté az Egri borvidék leghíresebb bora, a bikavér. A Grőber Jenő nevéhez kötődő borkülönlegesség kiváló minősége nemcsak a kadarka fajtának, a kedvező termőhelyi adottságoknak, de az egyre fejlődő szőlészeti-borászati ismereteknek, berendezéseknek is köszönhető. Ez a korszak az egri bortermelés újabb, több évtizedes felfutásának kezdetét jelentette.
A XX. század 60-as éveitől kezdve a magyar és a világpiacot elborították az egri nagyüzemek változó értékű borai. A borászatban viszont mérföldkőnek tekinthetjük az 1990-es évek elejének társadalmi átalakulását. Sorra jelentek meg a kis és közepes méretű magánpincészetek, családi vállalkozások, többnyire a termelési vertikum teljességével. Az Egri borvidék a XIX. századtól a negyvenes évek végéig Eger-Visontai néven szerepelt, azt követően Egri néven különítették el. A borvidékek 1997. évi törvényi rendezése során gazdagodott Szomolya, Al- és Feldebrő, valamint Verpelét községekkel.
A borvidék vegyesen fehér- és vörösbort termő terület. A borok 40-45 %-a fehér, 55-60%-a vörösbor. Míg Eger térsége a középkor során az ősi felvidéki, fehérbort termő szőlőterülethez tartozott, addig a török hódoltságtól kezdődően a filoxéravészig a vörösbort adó szőlőfajták váltak általánossá. A XIX. században, majd a filoxéra utáni rekonstrukció során ismét a fehér szőlőfajták uralták a szőlővel beültetett területeket. A fehérborok konjunktúráját jellemzi, hogy még a kék színű kadarka szőlőből is fehérbort készítettek. A XX. század második felében hagyományosnak tartott fajták az olaszrizling, leányka, muscat ottonel, kadarka, kékoportó és medoc noir voltak. A kadarka egykori fontosságára utal, hogy még a XX. század negyvenes éveiben is az egri bikavér 70% kadarkát, 15-20% nagyburgundit és 10-15% medoc noir-t tartalmazott. Ismert volt az egri kadarka siller is. A legjobb bortermő dűlőnek az Eged-hegyet tartották, melynek magasabb fekvő részein a kadarka néha aszúsodott.
Nagyon változatos talajokkal találkozunk, mészkő, dolomit, agyagpala, vulkáni eredetű riolittufa, délebbre kavics, mocsári üledék.
Kellemző kőzet az Egri Borvidékről.
Éghajlata a Mátraaljáéhoz hasonló: viszonylag későn tavaszodik, nem túlzottan hosszú a tenyészidő. A borvidék az ország több borvidékénél hűvösebb (az átlagos évi középhőmérséklet 10,1oC).
Hárslevelű, olaszrizling, leányka, chardonnay, ottonel muskotály, Müller-Thurgau, és kékszőlőből kékfrankos, merlot, pinot noir, portugieser, zweigelt, cabernet sauvignon, cabernet franc, syrah.
Az egri borvidék hazai viszonylatban a hűvösebb klímájú területek közé tartozik. Ebből eredően a jól megtartott illatok és szép savak hazája. Változatos talajokon terem a szőlő, ami komoly stílusbeli különbségeket eredményez.
Az „egri borstílus” kialakulásában szerepet játszó terroir adottságok ismerete tehát éppoly fontos, mint az itt otthonra talált szőlőfajták. Ha a fehérborokat nézzük, jól megfér egymás mellet két önálló stílus. Egyrészt sokan készítenek karcsú, magasabb savtartalmú, acéltartályban iskolázott száraz borokat, másrészt igazi nagy minőséget adnak azok a fajták, melyeknek borait fahordós érlelést követően magasabb alkoholtartalommal, esetleg kevés maradékcukorral palackoznak. Az előbbiek gazdag illatvilágukkal, az utóbbiak telt, húsos struktúrájukkal, olajos simaságukkal bűvölnek el. Az előbbi kategória remek megtestesítője lehet a királyleányka, sauvignon blanc, muskotály az utóbbié az olaszrizling, leányka, chardonnay, szürkebarát. Hagyományos volt valaha a furmint is - mostanában újra megjelent, mint ennek a stílusnak a képviselője. A debrői hárslevelű eredetvédett borkategória szintén jó keretet jelent – a keretet megtöltő borokra még várunk, holott a fajta képességeivel, akárcsak a termőhellyel – semmi hiba.
Az „Egri Csillag” néven 2011 óta létező kategória létrehozásának célja az volt, hogy az egri terroir képességeit fehérborban is meg tudják mutatni a termelők. Az első évjárat termése (2011) és az azt követők sok érdekes és értékes bort adtak. Az aromás fajták használata (tramini, sauvignon blanc, királyleányka) a nemzetközi kínálatban is érdekessé tehetik a márkát. Koncentráció, komplexitás és érlelhetőség szerint is különbséget kell tennünk az Egri Csillag Classic, Superior és Grand Superior kategóriák borai között. Míg a Classic borok egyértelműen könnyedek, gyümölcsösek és fiatalon történő fogyasztásra lettek szánva, a két utóbbi egészen más alapanyagból készül. Hivatott az egri borok szépségét megmutatni úgy, hogy nem fajtára, hanem a termőhelyekre koncentrálnak. Nem egyszerű feladat, de 3-4 éves korukra ezek a borok néha igazán széppé érnek. A fehér házasítások sokkal kevésbé elterjedtek a világ borvidékein. Talán a gyorsabb technológia miatt is nehezebb úgy kialakítani az arányokat, hogy ne egy ízbeli összevisszaság, hanem igazi harmónia alakulhasson ki az érlelés során.
Az Egri Bikavér a XIX. század végén jelent meg Magyarországon. A filoxéravész utáni szőlőrekonstrukció során a rendelkezésre álló, akkoriban nagyburgundiként ismert kékfrankost az oportót és a kadarkát összeházasítva hoztak létre egy testes, magas alkoholtartalmú cuvée-t. Ennek a márkának az igazi felfuttatója Grőber Jenő volt, aki a bor testének növelése céljából a medoc noir szőlőfajtát is hozzákeverte a cuvée-hez. Jó marketinggel és gondos minőségbiztosítással ez a bor egyike lett Eger, sőt Magyarország legismertebb borainak, amelyet a II. világháborúig világszerte megbecsülés övezett. Sajnálatos, hogy az elmúlt 50 év igencsak megtépázta ezt az egyébként jó marketing értéket hordozó márkanevet.
Tisztelettel kell fordulni a borhoz – Generációváltás a fogyasztóknál
Az aromakorongtól az iskoláig: hogyan és hol tanulhatunk a borról?
Legendás évjáratok: borok hosszú szavatossági idővel
Hazai pezsgők: az évjárat nélkülitől a csúcsig
